Castlevania: Lords of Shadow 2
A Castlevania: Lords of Shadow egyike volt a legsikeresebb rebootoknak. A fejlesztők kihajították az eredeti Castlevania sztori vonalat és egy teljesen új mesébe kezdtek az állandóan borús és baljós képű Gabriel Belmonttal a főszerepben, aki a Testvériség lovagjából egyszer majd Drakulává válik. A nagy siker egy évvel ezelőtt egy oldalnézetes, 3DS-re készült folytatást is szült, illetve a most megjelent Castlevania: Lords of Shadow 2 zárja a trilógiát.
| Csakúgy, mint a filmvilágban, a Drakula név a Castlevania játéksorozaton belül is sokféle karakterre vonatkozik. Hívták már Mathias Cronqvistnek, vagy Vlad Tepesnek is (aki a legendák szerint az eredeti Drakula volt) és az eredettörténetei feldolgozták a klasszikus Barm Stoker könyveket, illetve a „Karós Vladról” szóló legendákat is. A Castlevania: Lords of Shadow trilógia szerint viszont Gabriel Belmont, az első rész bajnoka vált Drakulává és a harmadik részben a Sötétség Hercegeként irányíthatjuk. Drakula a főszerepben mindig óriási ziccer, ezért tűkön ülve vártam, hogy a Konami által megbízott spanyol MercurySteam hogyan valósítja meg a játékot. Vagány kezdés A Lords of Shadow 2 nagyon jól indul: Drakula uralkodói pózban ül a trónján kastélyában, tekintete búskomoran réved a semmibe, miközben díszes kupájából egy kis vért hörpölget. A kastélyt éppen ostromolják, de őt ez sem zavarja különösebben, amikor pedig a Testvériség lovagjai betörnek a trónterembe, hősünk halálos nyugalommal feláll trónjáról és üres kupáját felemelve csak ennyit szól az őt körülvevő páncélba öltözött katonáknak: „Micsoda remek időzítés! Pont szomjazom egy kis vérre!” Később a játékban találkozunk egy olyan jelenettel is, amely egyértelművé teszi, hogy ez a vérszívó nem az Alkonyat-féle csillogó, nyálas tinivámpír, hanem az igazi kőkemény, kegyetlen Drakula. Amikor még gyenge, nem habozik kiirtani a neki felkínált családot, sőt, a kamera hosszan elidőzik rajta, amint kiszívja a vért az utolsó cseppig a fiatal, szőke és csinos anyukából, majd élettelen, elszürkült testét a földre hajítja, mielőtt a gyermek felé fordulna. A Drakulává vált Gabriel nagyszerű rosszfiús főszereplő karakter, és hatalmas feldobott labda volt, hogy remekül zárják vele a trilógiát. Vérszegény folytatás Egy ilyen játéknál fontos lenne a jól kidolgozott sztori, de itt sajnos egy logikátlan, rosszul szerkesztett, összecsapott történetet kapunk, érdektelen karakterekkel, akik felélednek, jönnek, meghalnak, néha 10 perc leforgása alatt is. Gabriel halott szellemcsaládja a történet egyik fontos pontja lett volna, de sikerült annyira gagyin kidolgozni, hogy dögunalom volt nézni az átvezető jeleneteiket. Ráadásul az sem világos, hogy a fejlesztők kegyetlen, bad ass vámpírt, szerető apát, vagy szuperhőst szerettek volna gyártani Drakulából, ezt a hármat összegyúrni egyszerre itt nem sikerült. Castlevania City A játék eseményei Castlevania City-ben (igen, ez a rendkívül eredeti neve a városnak) játszódnak, méghozzá a régi Castlevania és 1000 évvel későbbi modern korszakban egyaránt. A kétfajta idősík klassz lenne, de a modern részeknél annyira szürke és unalmas pályákon kavarhatunk, a pályaszerkesztés annyira nélkülöz minden kreatív fantáziát, hogy azt kívánjuk, bárcsak maradtunk volna a középkorban. A két korszak között elvileg bármikor közlekedhetünk a játék egy későbbi szakaszától, de igazából felesleges, mert a lineáris sztori úgyis akkor visz ide, vagy oda, amikor a fejlesztők akarják. Az elmaradhatatlan fegyverkereskedőt is sikerült olyan idióta helyre rakni, hogy az első alkalom után többé sohasem tértem vissza hozzá. A lopakodás az igazi szívás... Maga a harc nem sokat változott az első Lords of Shadow óta, igazi az irányításon finomítottak a készítők. Most már könnyebb jobbra-balra siklani, és Drakula sokkal gyorsabb és dinamikusabb is, mint Gabriel az első részben. Maga a harc is gyorsabb és élvezetesebb lett, bár a két fő fegyver, a Void Sword és Chaos Claws használata nem túlzottan élvezetes, valahogy sután és megbízhatatlanul használhatjuk csak őket. Az ellenfeleink sem nem túl változatosak, sem nem túl kreatívan, vagy legalább részletesen kidolgozottak, a behemót géppuskás cyborg például úgy néz ki, mintha valami óccó Warhammer 40000 játékból lépett volna ki. A legidegesítőbb azonban a lopakodás játékba való erőltetése volt. Fel nem tudom fogni, miért van a fejlesztőknek egyfajta fétisük azzal kapcsoltban, hogy miért kell minden egyes olyan játékba lopakodást rakni, amelybe amúgy egyáltalán nem való?! Ez a lopakodás-mánia nagyjából a Splinter Cell játékok óta tart és a fejlesztők a külső nézetes akciójátékokban ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy belepasszírozzák a lopakodást a sajátjukba, természetesen bénán. Ennek a legújabb eklatáns példája a Lord of Shadow 2, ahol ezúttal Drakula, a Sötétség Hercege kénytelen lopakodni, ráadásul elviselhetetlenül sokat. Eh... minek kellett ezt már megint? A vér vízzé vált Szomorú látni, hogy a Lords of Shadow 2 inkább visszalépés az előző részhez képest, minthogy javítana a régi hiányosságokon. Hiába élvezetes most is nagyjából a harc, hiába remek feeling Drakulát irányítani, a borzasztó lopakodós elemek, az összecsapott, érdektelen sztori, az amatőr pályaszerkesztés és unalmas, sivár, modern pályarészek lehúzzák a játékot. Nem rossz játék a Lords of Shadow, inkább átlagos, de ahhoz az epikus záráshoz, amelyre számítottunk, igazából „vérszegény” teljesítmény. |
| – A főszerepben Drakula – A harc összességében most is élvezetes – A középkori helyszínek kidolgozása pazar | – A lopakodás emberiség elleni bűntett volt – Összecsapott sztori – A modern helyszínek unalmas kidolgozása, pályaszerkezete |
| Herpai Gergely (BadSector) |
