Cameron ultimátuma

Az angol miniszterelnök eredetileg január huszonharmadikán akarta elmondani beszédét, amelyben az előzetes hírek szerint bejelenti Anglia EU-ból való kilépésének szándékát. Azon a napon, amikor Berlinben a német és a francia kormány közös ülésen ünnepelte a két nép kibékülését szentesítő szerződés aláírásának ötvenedik évfordulóját. Azt a napot, amelyet ma a kontinensen az új Európa születése, a nemzetek évszázados ellenségeskedése végének is tekintenek. A hírek szerint Angela Merkel azt üzente Cameronnak, hogy ha valóban ezen a napon tartja már korábban elhíresült beszédét, ezt ő személy szerint és mint német kancellár támadásnak tekinti. Erre Cameron egy nappal korábban beszélt. Azt persze így is elérte, hogy a berlini ünnepség magánbeszélgetéseinek és a másnap kezdődő davosi nagy nemzetközi konferenciának fő témája az ő EU-nak küldött hadüzenete legyen.

Cameron bejelentette: újra kívánja tárgyalni az EU és Nagy-Britannia közti csatlakozási szerződést és a belépés óta kötött egyezményeket. A tárgyalások eredményét 2017-ben népszavazásra fogja bocsátani. Értsék meg, mondta, „Anglia szigetország. Az angolok szigetlakók. Mindenkitől függetlenek akarnak lenni... Eljött az ideje annak, hogy a britek döntsenek, és megoldják... a Nagy-Britannia és az Európa közti kapcsolatok problémáját”.

A miniszterelnök figyelmen kívül hagyja, hogy a britek demokratikusan megválasztott képviselői már egyszer döntöttek Nagy-Britannia és az európai közösség kapcsolatáról. Az angol alsóház 1973-ban heves vita után (amelyet a magukat hidegvérűnek tekintő angol képviselők egy jó kis verekedéssel fűszereztek) nagy többséggel az Európai Közösséghez való csatlakozás mellett döntött. A konzervatív The Times írta akkor: „Egy demokratikus Európát választottunk, amely a gazdasági és politikai egység magasabb foka felé törekszik.” Tehát az angolok – politika és társadalom – pontosan tudták, hogy mit választottak. Tagságot egy demokratikus közösségben, amelyben a tagállamok integrációra, szorosabb együttműködésére, szuverenitásuk részleges feladása árán „a gazdasági és politikai egység magasabb foka felé törekszenek”.

Ez akkor volt. Ma az angolok több mint fele kilépéspárti. (A Daily Mirror szerint „Nagy-Britannia akkor tartozik majd Európához, ha kiszárad a La Manche csatorna”.) Az egymást követő kormányok pedig kisebb-nagyobb intenzitással különállásukat hangsúlyozták. Mindig ellene voltak az európai integráció fokozásának, szuverenitásuk egy részének ezzel járó feladásának. Mindig mindenről más volt a véleményük, mint a többségnek. Ugyanakkor az is tény, hogy hosszas, nehézkes viták után, amelyek késleltették a döntéshozatalt, mégiscsak megkötötték a kompromisszumot. Így a sok vita, véleménykülönbség ellenére a szigetország maradt a közösségben.

Eddig egyetlen angol kormány sem akarta döntésre vinni a tagság kérdését. Azt, hogy miért, Margaret Thatcher így fogalmazta meg a maga harsány stílusában: „Ha kilépünk, nem tudjuk megakadályozni, hogy Brüsszelben olyan döntések szülessenek, amelyek ellentétesek Anglia érdekeivel.” Ez az az angol filozófia, amelyet a 19. században a négyszer miniszterelnökké választott William Gladstone alapozott meg: „Nagy-Britannia nem ismer barátot, Nagy-Britannia nem ismer ellenséget, Nagy-Britannia csak a saját érdekeit ismeri.”

Negyvenévnyi tagság után David Cameron most feltette a kérdést, hogy Nagy-Britanniának valóban érdeke-e az EU-tagság fenntartása. Tony Blair volt miniszterelnök a Der Spiegel most hétfőn megjelent számában közölt interjúban azt mondja, hogy igen, érdeke. „Abból indulok ki, hogy a kilépés Nagy-Britannia számára előnytelen lenne. Ez a fenyegetés nem használna, hanem ártana nekünk. Magába rejti a veszélyt, hogy a többiek azt mondják, »hát akkor menjetek«. A központi kérdés az, hogy 27 ország jövőjéről van-e szó, vagy arról, hogy 26 egy ellen fordul? Nekünk, briteknek részt kell vállalnunk egy új Európa kialakításában... Részt kell vennünk az ekörül folyó vitában anélkül, hogy könnyelműen kockára tennénk tagságunkat – mondta Blair, majd feltette a kérdést: – Mi van, ha Cameron nem tudja keresztülvinni a feltételeit? Marad a kilépés? Sem nekünk, sem Európának nem jó az angol tagságot először megkérdőjelezni, és aztán a választ négy-öt éven át lógni hagyni a levegőben.”

Ez az a mozzanat, amelyet azok is tisztességtelennek tartanak Cameron kihívásában, akik megértést próbálnak tanúsítani egyes követelései iránt. Nem lehet félmilliárd európait évekig bizonytalanságban tartani egy fontos tagállam hovatartozásáról. Különösen akkor nem, ha a kérdésfeltevő jövője sem biztos. Hiszen lehetséges, hogy Cameron nem éli túl a két év múlva sorra kerülő angol parlamenti választásokat. Ha nem, akkor az egész kérdésfeltevés és a körülötte folyó addigi vita okafogyottá válik. Blair még hozzáteszi: az EU-nak és Nagy-Britanniának egyformán szüksége van egymásra. Csak együtt tudnak megfelelni a huszonegyedik század kihívásainak.

Cameron beszéde túlnyomórészt negatív reakciókat váltott ki EU-körökben. Még a visszafogottságáról ismert francia miniszterelnök, François Hollande is azt mondta első felindulásában, hogy „ha menni akarnak az angolok, kigurítjuk eléjük a piros szőnyeget”. Ennél is élesebben fogalmazott Mario Monti olasz miniszterelnök: „David Cameron zsarolni akarja az EU-t. Nem lesz sikere.” Frans Timmermans holland külügyminiszter: „Ha valaki reformálni akarja az EU-t, azt belülről kell tenni, nem megfutamodással fenyegetni.” Herman Van Rompuy, az EU Tanácsának elnöke az angol The Guardiannak nyilatkozott: „Ha minden ország mazsolázna, hogy mi tetszik neki az EU-ból, és mi nem, gyorsan bezárhatnánk a kaput Brüsszelben."

Nagy várakozás előzte meg a német kancellár asszony reakcióját. Ő „merkelesen” reagált. Davosi beszédében meg sem említette Cameron fenyegetését. Később újságírói kérdésre válaszolta: „Mint eddig is, a tagállamok közötti egyre szorosabb együttműködés gondolatát támogatjuk, de nyitottak vagyunk minden új javaslatra. Cameron miniszterelnök úr javaslatait nyugodtan meg fogjuk vele tárgyalni.”

Az EU-tagállamok vezetői egyhangúlag elvetették Cameron javaslatát a szerződések újratárgyalására. Az EU nem fordulhat szembe saját, évek óta követett politikájával, amely az integráció növelését, a politikai unió megvalósítását, az euró erősítését célozza. Ráadásul az esetleges újratárgyalás láncreakciót indíthatna el. Sorra jelentkezhetnének az egyes tagállamok, hogy tárgyaljuk újra ezt vagy azt. Több szélsőjobboldali párt máris népszavazás kiírását követeli bizonyos kérdésekről. Az osztrák FPÖ Ausztria EU-ból való kilépéséről, az olasz Északi Liga pedig az euróról akarja megszavaztatni a lakosságot.

Feltűnő, hogy a pártok zöme Angliában is fenntartással fogadta Cameron kezdeményezését. Nick Clegg, a kormánykoalíció liberális tagjának elnöke „irreálisnak” nevezte a miniszterelnök újratárgyalási javaslatát. Az ellenzéki Munkáspárt szerint sem kell „bent vagy kint”-referendum. A liberális The Guardian kommentátora mondta egy BBC-tévévitában: „A miniszterelnök beszéde egy, ha nem az utolsó szög politikai karrierjének a koporsójában.”