Bűn, alku, képmutatás
Az orbáni államapparátus, a miniszterelnökség, a szakminisztériumok nem olvasták el Az elítélt személyek átszállításáról szóló strasbourg-i konvenció 12. cikkelyét, amely így szól: „Minden (aláíró) fél kegyelemben, közkegyelemben, ítélete mérséklésében részesítheti (az elítélteket), önnön alkotmányával és más törvényeivel összhangban.” Ebből adódóan Azerbajdzsán diktátora jogszerűen járt el, amikor a Budapestről Bakuba átszállított baltás gyilkost megérkezésének napján kegyelemben részesítette. Az Orbán-kormány pontosan tudta, hogy örmény katonatársát, egy NATO-nyelvtanfolyam résztvevőjét ritka brutalitással nálunk lemészárló Safarov börtönnek még a közelébe sem kerül, sőt. ACZÉL ENDRE írása.
Ami a gyilkossal Bakuban történt, az nem pávatánc volt, hanem a lehető legszemérmetlenebb, legerkölcstelenebb dolog. Safarov nemcsak kegyelmet kapott, de a honvédelmi miniszter hadnagyból őrnaggyá léptette elő, lakást adott neki, és visszamenőlegesen bő nyolcévnyi fizetést. Aliyev elnök, honfitársainak örményellenes harci szellemét fokozandó, belevágta a világ „pofájába”, hogy egy alvó katonatársat legyilkolni nem aljas bűntény, hanem becsület és dicsőség dolga. Őnáluk. Ja, hogy ezzel sokkolta a Nyugatot? Annyi földgázon és olajon ül, hogy kibírja a következményeket. Egyébiránt egy Novruz Mamedov nevű ember, az ő Szijjártója közölte: mivel a gyilkos kiadatása kétoldalú megállapodás tárgya volt Magyarország és Azerbajdzsán között, s minden a nemzetközi jog előírásai szerint zajlott, „Azerbajdzsánnak [tettére nézve] esze ágában sincs bármely [harmadik] államnak magyarázattal szolgálni”.
Tudjuk, melyik ez a bármelyik: az Egyesült Államok. Sőt, maga az elnök: Barack Obama. Ezt azért emeljük ki, mert méltatlanul kevés figyelmet kapott (a honi sajtóban például) az a tény, hogy nemcsak az amerikai külügyminisztérium, hanem a nemzetbiztonsági tanács is magyarázatot kért Azerbajdzsántól meg – nos igen – Magyarországtól. Amerika ugyanis Oroszországgal és Franciaországgal együtt közvetlenül érdekelt a Kaukázuson túli térségben tapasztalható feszültség csökkentésében, s úgy találta, hogy a történtek nemhogy csökkentenék, de éppenséggel növelik a feszültséget. Az első lövések már el is dördültek.
Létezik egy másik tény is: a most mélységesen aggódó Obama, amióta hivatalban van, soha nem kért még magyarázatot egyetlen NATO-beli szövetségesétől sem annak egyvalamely külpolitikai vagy diplomáciai lépését illetően. Most igen. Ez perdöntő fordulat. Azerbajdzsán nem kíván magyarázkodni, mi azonban nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. (Mondjam-e, hogy azért nem, mert velünk nem kötnek olaj- és földgázüzleteket?)
A magyarázat – nem diplomáciai úton, hanem a nyilvánosság előtt – megtörtént ugyan, csakhogy semmit sem ér. Arról a bizonyos átverésről van szó, amelynek egyetlen dokumentuma van: az azerbajdzsáni igazságügyi miniszterhelyettesnek a Navracsics-féle KIM-hez küldött faxa, amely állítólag arról szól, hogy hazaszállítása után a baltás gyilkos azeri börtönben tölti le a feltételes szabadlábra bocsátáshoz szükséges még vagy 17 évet. Erre hivatkozott a budapesti azeri nagykövetnek átadott tiltakozó jegyzékben is Németh Zsolt, a KÜM politikai államtitkára.
Sajnálatos módon azonban a szóban forgó fax – figyelem: nem jegyzék, amelyet hivatalos formában adtak át; vagyis írhatta akárki, akinek birtokában volt az azeri IM pecsétje – sem ígéretet, sem kötelezettségvállalást nem tartalmazott arra nézve, hogy az ítéletéből hátralevő időben Safarov börtönben penészedik majd. Egyetlen szó erejéig se. Aki írta – bárki volt is –, nem tájékoztatta a magyar KIM-et arról, hogy a strasbourg-i konvenció és az azeri alkotmány egyaránt módot ad Aliyev elnöknek a kegyelemre, csupán a konvenció és az azeri Btk. egy-egy paragrafusát idézte. Idézte, minden ígéret nélkül.
Ilyenformán hiába tiltakozott Németh Zsolt a budapesti azeri nagykövetnél Azerbajdzsán „lépése” miatt – kifelejtve természetesen a képletből magát Aliyevet –, hiába beszélt „döbbenetről”, valójában semmi érdemit nem kérhetett számon az azerieken. Ők ugyan nem vágtak át minket, és egyébként is: miért kellett volna tudnia augusztus 15-én a bakui IM-nek arról, hogy bő két héttel később Aliyev élni fog kegyelmi jogkörével?
Nem vagyunk gyerekek: persze hogy tudott róla. De ami ennél rosszabb, a képmutató – örmény hivatalos álláspont szerint: hitszegő – magyar kormány is tudott vagy tudnia kellett erről. Lehet azt épp ésszel feltételezni, hogy a KÜM-ben és a KIM-ben egyetlen árva lélek se tudta: a baltás gyilkos hazájában nemzeti hősnek számít, és az azeri diplomácia nyolc év óta dolgozik azon (Gyurcsány fölfedte: őnála eredménytelenül), hogy Safarov hazatérhessen? Lehet, hogy senki se érzékelte: örménygyilkos nemzeti hősöket arrafelé nem börtönbe zárnak, hanem piedesztálra állítanak? Ugyan. Ennyire azért nem hülye a magyar kormányzati apparátus. A mímelt döbbenet senkit nem ment föl.
Más van itt. Nézzük csak. Örményország – ahol még nagykövetségünk sincs, ellentétben Azerbajdzsánnal – bennünket végképp nem érdekel. Ez tény, amit nem lehet elfedni semmilyen keresztény testvériséggel, katolikus értékközösséggel. Viszont a két földgázvonal, a Nabucco és az AGRI által érintett muszlim Azerbajdzsán Orbán hatalomra lépése óta intenzív érdeklődésünk tárgya. Maga a miniszterelnök az idén kétszer is megtisztelte jelenlétével Bakut; őelőtte Schmitt Pál akkori köztársasági elnök járt ott, utoljára meg – júliusban – a magyar külpolitika és külgazdaság friss tótumfaktuma: Szijjártó Péter.
Vélelmezhető, hogy minden egyes azeri–magyar tárgyaláson szóba került Safarov ügye, és az azeriek nem csinálnak titkot abból, hogy az alkura Orbán ütötte rá a pecsétet. Idézném akkor az azeri elnöki adminisztráció külpolitikai felelősét, az általam az ottani Szijjártónak nevezett Mamedovot: „Majdnem egy éve folytak a titkos tárgyalások és levelezések Ilham Aliyev elnök szigorú személyes ellenőrzésével. E kérdésben a döntő szerepet az a megállapodás hozta meg, amely Orbán Viktor miniszterelnök azerbajdzsáni látogatásakor született.”
(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
