Búcsú a garnitúrától

Sztankay Ádám

Szokott tartozékai az asztal fehér pettyes zöld terítője, színükben passzentos párnák a székeken. De pőrén adja ki lényegét a kovácsoltvas garnitúra: fekete lyuk teraszom sarkában. Minap majdnem ölt is. Fészkelődő, hátradőlve komfortosabb pozitúrát remélő vendég alatt adta meg magát a negyedik szék támlájának hegesztése. Az eldőlő látogatót a falak dísztéglái óvták meg a súlyosabb zuhanástól. Asztal és székek, így együtt sötét galaxis: gazdájuk látja csak mindazt, amiről azt gondolja, valamiképpen ott rejlenek benne elnyelve.

Újkorában, a múlt század hetvenes éveiben, gellérthegyi lakás teraszán fehérlett, talán készen vették a szülők. Vagy csináltatták. Kovácsoltvas tárgyak és népi eszközök jöttek divatba akkoriban. Mikor a vasszett a teraszra érkezett, került ódon láda, mutatós régi rokka a lakás belső tereibe. Alighanem ezekkel is azt kívánta a rendszerhez idomult, azt elfogadni mégis képtelen fővárosi értelmiség jelezni: ahogy ruhában, úgy egyebekben sem kedveli a konfekciót, általában a koncepciót, amelyben élni kénytelen. Tehát eredőjét tekintve: elcsúfult kerti bútorzatom egyszersmind egyfajta demonstratív installáció.

Másfelől, ez a nem tucat termék asztal azért evéshez eleve szűköcske volt, s még párnával feldobott székein ülve is mindig hamar sajogni kezdett a hátsó. Ráadásul az elmért lábak alá a kezdetektől kellett némi dúc, hogy meglegyen az egyensúly.

Ám itt vannak még mindig, feketén is, mely színét talán tőlem kapta kamaszkorom egy depresszív szakaszában.

Itt van még, mert tudom, kik alatt rozsdállt. Hogy csak a színi világból említsek párat: Major, Márkus, Mensáros. És persze Josti, a Madaras. És micsoda művésznők fészkelődtek az ülőlapokon: Gobbi, Ruttkai, Kiss Manyi a sok között. Évtizedek óta hiszem, hogy garnitúrám anyagát megnemesíti az a sok nemes főhöz, teátrumi géniuszhoz tartozó ülep, amely érintette a székek vasát.

Ám minapi vendégem – amúgy okos, empatikus kollegina –, akit kis híján kivégzett az egyik ülőke, azt mondta, jobb lenne kidobni az egészet, venni valami szebbet, modernebbet, kényelmesebbet. Akik meg fontosak, nyugtatott meg, azok ott maradnak úgyis velem. Alighanem így is van.

Milyen gőggel fitymáljuk néha mások kukát megúszó lomjait, miközben hasonló téveszmék kötnek a magunkéihoz. Persze nem is én őrzőm ezt a garnitúrát, az tart fogva engem. Rozsdaette asztal, három és fél pusztuló szék. Múltba zárnak, nem engednek a jelenbe, a jövő pont annyi így, mint a tegnapok.

Adnak egyfajta fazont a teraszom sarkának, de akik körülülték egykor, aligha veregetnék érte a vállam. Mifelénk hamarosan lomtalanítás. Cselekedni kell.

Bólint erre Major, Márkus, Mensáros. Meg a többi mind.