Boldog tartományocska a nyugati végeken

A Bécstől több mint hétszáz kilométeres utat sokan teszik meg a Feldkirch- ig közlekedő autós vonaton – ők nem egyenesen az ismertebb Bregenzbe tartanak, hanem óhatatlanul útba ejtik ezt a festői kis várost.
A feldkirchiek nem is tagadják, hogy nagyobb lelki közösséget éreznek a közeli Zürich-hel illetve Vadúz-zal, mint az errefelé gőgösnek tartott Béccsel, amelynek „fennhatóságát” nem fogadják el, de még csak nem is értik. Ami pedig Bregenz-t illeti, nos a nem több mint 30 kilométerre lévő tóparti városkát kicsit riválisnak tartják. Olyan konkurenciának, ami fejlesztésre sarkall: például ez a féltékenység is hozzájárult ahhoz, hogy Feldkirch is megteremtse a maga fesztiválját.

A méretek persze nem összehasonlíthatók, hiszen maga a város félóra alatt bejárható, s ha még a szomszédos, az itt élők számára semmiképpen sem határon túlinak tekintett Liechtensteint is hozzávesszük, akkor sem mondható gigantikusnak. Határ persze képletesen azért van, de a helybélieket még a látszat kedvéért sem ellenőrzik a Svájctól kölcsönzött vámosok (a nagyhercegség 32 ezer állampolgárából nem telik erre a foglalkozásra). Velük inkább elbeszélgetnek, ismer itt mindenki mindenkit, sőt a szerencsésebbek átjárnak dolgozni a jóval gazdagabb kicsiny fejedelemségbe. Letelepedni ott nemigen lehet, de az ausztriainál kétszer nagyobb munkabér, a sokkal jobb szociális ellátás jár az ingázónak is. Az örömökből sem rekesztik ki a szomszédot: amikor II. János Ádám – ő az, aki Bécsben is a dinasztia gyönyörű barokk palotájában közmúzeumot hozott létre mesés műkincsvagyona bemutatására – augusztusi születésnapján megnyitja vadúzi palotáját népe nép előtt, ott mulatnak a határon túliak is. (Ez azóta is úgy van, hogy a tényleges uralkodói feladatokat már fia látja el).

Aki Feldkirchben eltölt pár napot, élvezheti az ódon városka szépségét, de még inkább a természetet, helyi segítséggel vándorolhat a hegyekben, és eljuthat közeli izgalmas látnivalókhoz. Közéjük tartozik Hohenems, az egykori zsidó, mai török városka: a 14 ezres lakosság 13 százaléka török állampolgár. Az itteni Zsidó Múzeum foglalkozik a város történetével, kiállítja azt az 1617-es grófi menlevelet is, amely a zsidó lakosság itteni letelepedésének kezdetét jelentette.

A felvirágzás éveit a pogromok váltották fel, a holokauszt idejére a közösség már jelentéktelen volt, s akik visszatértek a koncentrációs táborokból, csak rövid időt töltöttek el. A háború után Izraelbe tartó kelet-európai zsidók szakították itt meg útjukat, majd 1964-ben egy isztambuli toborzó iroda megkezdte a vendégmunkások utaztatását ide, a munkaerőre kiéhezett Vorarlbergbe. Az új jövevények beköltöztek az időközben kiürült, egykor zsidó tulajdonban lévő házakba – s maradtak. A mai Hohenemsben élnek még olyanok, akik az első hullámmal érkeztek. Némelyikük azonban hamar megfutamodott: szervezett nyelvoktatás hiányában képtelenek voltak beilleszkedni. Pedig akkor legalább még volt munka, virágzott a textilipar. Mára az ágazat elsorvadt, nincs már meg az egykor nagynevű Otten, (se a Kästle sílécgyár), mások keletebbre költöztek. A Bäumler férfikonfekció üzem egy időben Magyarországon dolgoztatott. Több első generációs nyugdíjasként hazaköltözik, hogy aztán hónapokra visszatérjen a gyerekekhez, unokákhoz. Törökül beszélnek, török újságokat olvasnak, török adást néznek: ötven csatorna jön műholdon.

Város három ország tópartján

Egyazon pici tartomány, 30 kilométer távolság, s mégis egészen más képet mutat Bregenz. A varázslatosan szép Bodeni tó adja a városka arculatát – hírnevét pedig a július második felében kezdődő

fesztivál, amelynek csúcspontja az előadás a tószínpadon. Ha opera van műsoron, az is egy kicsit musicalszerű ebben a környezetben, de ezt a legszigorúbb operarajongók se róják fel, mert a környezet és a tökéletes akusztika együtt megbocsáthatóvá teszi a látványt kicsit mindig előtérbe helyező rendezés.

A tóparti sétány, a természet gyönyörű erre, de a szépséges házak között kóborolva is akad látnivaló. A városka szenzációja egy modern építészeti csoda, az itteni

Kunsthaus, amelyről érdeménél kevesebb szó esik. A fesztivál idején a zenei programok háttérbe szorítják – igaz, ennek tudatában az igazgató nem is akar vetélkedni, a nagy kiállításokat másként időzíti. Valójában maga az épület az igazi látnivaló. Svájci építész tervezte, csupa üveg ez a kockaépület, s olyan rafinált elrendezésű, hogy a termei alig szorulnak mesterséges fényre. Számítógépes vezérlésű rendszer szabályozza, mikor kell mégis egy kis villany-kiegészítés – egyébként pedig a kiállításoknak külön varázst kölcsönöz, hogy a nap minden szakában másként esik a fény és emiatt a kiállított tárgyak is változnak. Bonyolult és egyedi a fűtés-hűtés rendszere is, a természet erőforrásai tökéletesen beépültek, s ez nagyban csökkenti a költségeket.

Ma már inkább csak mobiltelefonunk jelzi, ha átléptük a svájci, avagy a német határt. Érdemes. Utóbbi Lindaut tartogatja az utazó számára, ezt a gyöngyszemet a tó partján, ódon házaival, teraszaival, kávézóival. A tóra tekintve, kávét kortyolgatva ebben az osztrák- liechtensteini- német- svájci csücsökben egyszeriben világossá válik, mit értenek a messzi Brüsszelben a régiók Európáján.