Bocs, már vizionálok a pipától...

Országúti nomádok. Miért nem tudnak egy nappal később menni? Naiv kérdés, egy nappal később is tömeg van, jönnek a törökök (egyéb vendégmunkások: vissza, vagy mennek oda, a lényeg, hogy az autópálya máskor is dugig van). Hát akkor repülőgép. Igaz, hogy drágább lett (kerozinár), de legalább nem rohadsz az aszfalton. Igen ám, de a reptéren is ugyanez a helyzet: a népek a földön alszanak, sztrájk van, vagy valamiért nem mennek a gépek, nincs csatlakozás. De itt is békésen húzzák magukra a hálózsákot, vagy eszik a maradék kaját. Vasútállomás: a Keleti pu. rémségeihez hozzászoktunk, de hogy mondjuk Duisburgban is ilyen (épp kisiklott egy ICE), vagy hogy Milánóban se menjenek a vonatok, az már fura. És ott is fekszenek a földön, hálózsák, kofferek, kaja – a műsor ugyanaz. Ahogy elnézem őket, már hozzáedződtek – úton lenni, ez életforma, a kalandmánia modern változata. A nyaraláshoz (az oda- és a visszaúthoz) jó idegek kellenek, de akiket itt lát az ember, azok már beszerezték ezt a kelléket. Nomádok.

A másik oldalon meg alapos számításokba esnek a sztrájkszervezők, hogy mikor tudják a legnagyobb nyomásgyakorló erőt kifejteni. Ki kivel tol ki? A franciák jól tűrik, az olaszok is – kivéve a turistákat –, mi nemigen csípjük ezt a játékformát. (Hiányzik a szolidaritás? Vagy már elegen szívatnak bennünket? Nem tudom...)
Nyáron viszont Pesten isteni autózni: Szent Istvánig üres a város. Lehet közlekedni (hiába van lezárva a legtöbb út). De ennek is megjön a böjtje: szeptember eleje, iskolakezdés – olyat még nem láttál, amilyen dugók itt az első napokban vannak. Nem tudom, de ilyenkor (minden évben ám) valahogy kétszer annyi
autó akar átfurakodni az összeszűkülő útkeresztmetszeteken – hogy úgy mondjam. Szeptember végére aztán beáll a normál dugó.

Csak azért említem a szeptemberi szuperdugót, mert ez is a nomád élet egyik fajtája lett. Mármint dugóban élni, sziesztázni, enni, zenét hallgatni, dumálni a kihangosítón (visszahívod, akik kerestek) – nem lopod az időt –, vagy beszélgetsz utasoddal (akit haza kell vinni a dolgiból), mondom: szinte mindent lehet csinálni a beragadt kocsiban (kivéve aludni). Persze ez egy világon kívüli élet – már nem vagy a dolgozóban, még nem vagy otthon, anyáznak az ablakon túl, de te, ha ügyes vagy, semmit se hallasz, látsz belőlük: elszállhatsz egy R.E.M. zenén (vagy egy Mozarton). Azért jobb, mint egy reptéri nomádkodás. Persze ehhez nagy tréning kell. Jó pár éve egy ilyen álló dugóban, Rómában – én már az infarktus határán – azt mondta a haver: „Ne marháskodj, gyerekjáték az egész, csak egy titka van, nem szabad oldalra nézni: tekintet előreszegez, és csak gáz meg fék van. Semmi más. Ha csak egy pillanatra is oldalra nézel, nemcsak lenyomnak, de felforr az agyad, öszszeroppansz. Ha viszont csak előre...” – stb. Már értem: ez a zen nomád változata...

Persze az igazi nomád élet a kemping. Sátor, természet lágy öle, szúnyog és vízpart. Örömkemping az igazi. Csak volt – mondanám. Régen sűrűen voltak a sátrak, meg a méregdrága lakókocsik – később: lakóautók – minden kényelemmel, túlélőkészlettel felszerelve. Hát igen, ez volt a nagy barátkozások korszaka, a természet meg a békák felfedezése. Azóta – legalábbis idehaza – változott a helyzet a kemping a kispénzűek nyaralása lett, néhány különc milliomossal díszítve. Van, aki már be is szólt nekik: „prolinyaralás”, ami azért szemétség.

Mondom: egykor nagy fieszta volt a kempingezés, akár sátorban, akár bungalóban. Sokan azért is mentek sátorral, mert ott lehetett ismerkedni, társasági életet élni, dumálni, együtt főzni, pecázni, s a puritán körülmények között pillanatok alatt valami családias légkör alakult ki. Amit azok szerettek a legjobban, akik amúgy nehezebben kötnek ismeretséget: a kemping – az, más. Ott fel lehetett szabadulni a köznapi gátlások alól. És akkor már nem számított a szúnyog, de még a sikló sem a párna alatt. Ahogy látom, nálunk ez a fajta „örömkemping” valahogy elhalt: aki teheti, szállodába megy, bungalóba vagy zimmer freibe (habár ez is haldoklik...) Ami a kempingek többségéből maradt, az már nem olyan, mint a régi. A környezet is lepusztult, a népség, katonaság is más. Mintha sorvadna az egész.

Ami azért feltűnő, mert Nyugaton ma is nagy kultusza van ennek a műfajnak. Ott nem prolizzák le a kempingezőt, sajátos szubkultúraként él a táborozás, a szomszédok évenként rendszeresen találkoznak, legfeljebb jobb karavánnal, nagyobb sátorral jönnek, és jobb kajákat főznek. Ma már inkább csak a proccok veszik a hiperluxussal felszerelt, óriási lakóautókat, mert rájöttek, ha minden ugyanolyan, mint otthon, a kényelmes lakásban, akkor semmi értelme az egésznek.

Most is szeptember eleje van, én meg itt nomádkodom a Dózsa György úton, már mindenkit felhívtam, a havert is hazavittem, megettem a lángosomat, a kriminek is vége lett (hangoskönyv), és még hol van az Árpád híd? E cikk végét két lámpa között skiccelem egy papírra, a dugó, szerintem, végtelen. Próbálom elhinni, amit fentebb írtam, hogy nincs jobb a városi nomád életnél. Nem megy... De azért jövőre kis kempingasztalt is szereltetek a kocsimba – és akkor jöhet a pizza is... (Bocs, már vizionálok a pipától...)