Az ötvenedik

Bokor László írása

A negyvenes évek elején öreg gimnáziumunk klinkerfalai – ott magasodnak máig a Cházár András (akkor Szent Domonkos) utcában – afféle zajszűrőként szolgáltak, hogy megóvjanak minket az odakinn dübörgő háború hangjaitól. A rendellenességeket azon mértük le, hogy szünetekben megleshettük a földrajzszertár nagy Európa-térképe előtt vitatkozgató oktatóinkat. A prímet Kertész Dezső „Kókusz”, a latintanár vitte, aki az évkönyv szerint szépen dekorált tüzértisztként abszolválta az első világháborút. A folytatás eseményei lassított felvételként kúsztak be a küszöbök alatt. Megismerkedhettünk például az énektanár-kántor Sigmund Tordajjal, aki egy tóratekercset mentett ki az égő krakkói zsinagógából, és osztálytársunk lett Paunz Borisz, akit nem éppen korcsolyázni vittek a Duna jegére Újvidék csendőrei. Azon elcsodálkozhattunk közben, hogy a Brünnből menekült Blum Hanzi éppoly szépen beszéli nyelvünket, mint a bécsi Landesmann fiúk vagy a nagy kerülővel Lyonból érkezett Fabian fivérek. Magyarország akkoriban mindnyájuknak egy darab szabad földet jelentett.

Új iskolarend

A doni katasztrófáról úgy szereztünk tudomást, hogy egy teljes napon át figyelhettük a zöld katonai „sebszállítók” forgolódását a Keleti pályaudvar kórházvonatai és a hadikórházzá alakított alma materünk között. Mindez új iskolarendet is hozott számunkra, délutáni tanítást a befogadó Wesselényi polgári épületében. Egyelőre azonban nem éreztük a jövő lidérces szorongásait, fegyelmezett ifjú hazafiként éltük meg azt is, hogy leventepuska helyett ecsetet nyomnak a kezünkbe a sarokjárdák fehérre meszeléséhez. Mivel baráti triumvirátusunk, az SHB (Schwartz Gabi, Holits Robi és szerénységem) közel lakott egymáshoz, delente a 44-es „stuka”-villamos megállójában találkoztunk, és hazafelé menet is együtt bumliztunk. Idegességet szüleinkben akkor csak az elsötétítések és a próbariadók keltettek, amelyeknek az lett a következménye, hogy valamelyik apuka is el-eljárt értünk. Végül is csak tizenhárom évesek voltunk.

Apámat addigra én már elvesztettem, megnyugtató volt viszont a robusztus termetű Holits papával találkozni (kalandos életéről szól A Szivacskirály című írásunk az október 24-i számban), akitől kijárt ilyenkor egy fagylalt is számunkra. Hétfőnként viszont, amikor tehette, Gabi apja jött el értünk kis Adlerével. Ez azért dobogtatta meg szívünket, mert a kocsi hátsó ülésén Gabi húga, a szép, szőke copfos Kitty is ott ült: nagylányosan viselte, hogy két fiú közt szoronghat. Ez a meseautózás és Kitty fel-felbukkanása sport-, cserkész- és mindenféle rendezvényünkön végül is odavezetett, hogy a fél osztály beleszeretett.

Jól emlékszem egyébként első találkozásunkra a testvérpár apjával, ami a Széchenyi tenyérnyi füves napozóján történt. Mi a korabeli illemszabályok szerint biccentettünk, és egy halk kezicsókolomot mormoltunk nevünk mellé. Ő viszont – a jó ötvenes, napbarnított óriás – akár egy diáktárs nyújtotta a kezét. „Svarcernő, szevasz... és semmi bácsizás” – tette hozzá hadarva. Erre mi persze kerültük a megszólítást, jött a Karinthy-féle Tegezés. (Jó negyedszázad múltán döbbenten fedeztem fel hasonlóságát a Goldfingert játszó Gerd Fröbe filmszínésszel.)

Ari mama és Kitty

Ha jó hetven év távolából visszagondolok rájuk, egy nagyon jó, polgári életvitel képei élesednek be. Nemcsak neves belgyógyász volt a családfő, de társtulajdonos-igazgatója is egy húszágyas kis szanatóriumnak. Három szobát laktak abban a házban, amelyik a Gróf Zichy Géza utcáról „futott ki” a Városligetbe. Gyakran látták itt vendégül Gabi baráti társaságát. Ilyenkor Ari mama krumplis lángost sütött, vagy rósejbnit, a málnaszörpöt pedig Kitty olyan poharakban szolgálta fel, amilyenekben a csípős Tivoli mustárt lehetett kapni.

Minket, srácokat ugyan gyorsan túllépett a nagypolitika, de a változásait nem szűntünk meg fürkészni a felnőttek arcán. Várakozás ült ki egy házbeli hadirokkant beszámolójára is, aki a margitszigeti invalidusintézetben épp ottjártakor látta, hogy a bejárat fölül leszerelik az „Edda Mussolini segít” feliratot. Akkor már tudtuk, hogy a Duce kegyvesztett lett, elcsapta a király. Gabi minderre azt találta mondani, bizony szép lenne, ha Itáliából a tommyk mifelénk fordulnának, hogy Pestet is bevéve elmondható lehessen: Montgomery a vár ura.

A doktor sokra tartotta a csönd világát, ugyanakkor azt is, ha egy családi vacsorán, kártyapartin vagy álomleső olvasás közben valami lágy muzsika lengi be a lakást. Gyakran került lemezjátszókorongra az Alpoktól délre-szvit. Beszéde mindig olyan lefojtott volt, mintha vizitelne. A telefonba is monoton géphangja darálta a Svarcernőt.

Egyszer tanúja lehettem, amint kedvelt alorvosával (a későbbi neves orvostanár Magyar Imrével) egy Cronin-vita kapcsán azt fejtegette, hogy családilag miért nem érdekeltek ők a névmagyarosításban. Ujjain kezdte számolni: „Nagyapám ezzel a névvel volt vártüzér a Haynautól visszavett Citadellában, apám népfelkelő főhadnagy Zólyomban, Áron bátyám jelzászlós a Novarán, abban a képkeretben meg egy volhiniai frontújság parentál el egy bizonyos Schwartz Lázár vadászkáplárt, aki kiélezett kis ásójával vett részt egy közelharcban. Ebben a családban, kérlek, négy magyar katonáért szólt már a kaddis, így aztán az előadás ezen a címen folytatódik – függönyig.”

Azt viszont senki nem gondolta, hogy a dráma utolsó felvonását honfitársai fogják majd rövidre zárni. Egyelőre az történt velük, mint a főváros sok ezer üldözött családjával, csillagstigma és összeköltöztetések, ígérgetés egy oltalommal kecsegtető passzusról, razzia, kifosztás és annak érzete: a gyűlöletfelhők oly mélyre szálltak, hogy életük már mindennapos veszélyben forog.

Dobi tizedes

Az ostromgyűrű már majdnem bezárult Budapest körül, de még összeverbuváltak néhány menetszázadot a mauthauseni halálmarsokra. Hová lett ekkorra már a nagy lehetőség az egyesülésre egy Bodeni-tó melléki szanatóriummal... Büszkeségből mondták le. „Fúzió csak magyar földön” – ment az utolsó távirat. Mindennek utánajártak, ami csak lehetséges volt, mindenüvé beléptek, ahol ajtó nyílt számukra. Az Amerikai úti vöröskeresztes otthonból tíz nap után űzte el őket egy razzia, de milyen a sors: még ugyanaznap egy nyilvános óvóhely tumultusában találkoztak össze a házukbeli muszossal, Klein ügyvéddel, aki épp az őt kísérő keretbeli katonával tervezte rugalmas elszakadását csapattestétől.

A katonának civil ruha kellett, amit a doktor a sajátjából osztott meg vele. Hálából a katona feltűzte bajonettjét, és utolsó szolgálataként átkísérte őket Zuglóból a Lipótvárosba. Fél éjszaka gyalogoltak a hólepte utcákon, tereken át az ígéret földjét jelentő „svédett Palatinus-házakig”. A harmadik be is fogadta őket, a biztosító kíséret pedig csöndben távozott: Az Úr legyen magukkal – és kezét nyújtotta –, én Dobi István tizedes vagyok.

Egy-egy lakásban akkorra már negyven-ötven szárazföldi hajótörött vert tanyát. A zsúfoltságban voltak szőnyegágyasok, akik éjszaka csak vezényszóra tudtak átfordulni a másik oldalukra. Aki azelőtt Karlsbad fürdővendége volt, most örült, ha a konyhai vízcsapnál rákerült a sor. A kialvatlanság és a rémhírek minden lappangó betegségnél jobban ülték meg ideggócaikat.

A karácsony közeledtére azonban mintha valami békés megértés is befészkelte volna magát közéjük. Mintha a pászka és gyertya nélküli hanuka mellett a születés biblikus misztériuma is meggondolkoztatta volna őket egy időre. Kitty még fenyőágat is rajzolt mosókonyhai szállásuk jégvirágos ablakára. Mindenki azt remélte, az ünnepekre talán nyugalom is ereszkedik közéjük, és üldözőik visszavonulnak a családi tűzhelyek mellé. De mindez hiú ábránd maradt.

Ötven átszálló

Huszonnegyedikén, Ádám-Éva vasárnapjának hószállingózós alkonyán megkondult a házudvari riasztósín. Mellőle egy Eden-kalapos nyilas karszalagos ordította, hogy „Száz zsidó egy sorba...”, s még megtoldotta azzal, hogy öt percük van a legfelső emeleti lakóknak a sorakozóra, ami nem más, mint egészségügyi séta. De azért minden értéket a zsebbe – szólt az utasítás –, egy kupacba pedig az elemlámpákat, amikkel a néger pilótákat irányítgatták.

A kapu előtt már néhány géppisztolyos kölyök kezdte lökdösni őket a hóbuckák között, egyenesen a Sziget utca rakparti lejárója felé. Annak végében egy Beszkárt-egyenruhás kalauznő vette át a direkciót, a kőpart szélén pedig elrendelte, hogy mindenki vegye le a cipőjét, és rakja bele az értékeit. „Na, Füttyös, most számolj le ötven átszállót” – szólt az Eden-kalapos, majd Árpád típusú géppisztolyán a helyére lökte a tölténytárat. Gabi lett az ötvenedik, aki értetlen csodálkozással kereste övéi tekintetét. Apja egy pillanat alatt kirántotta a sorból, és maga állt helyére. Az Eden-kalapos is látta a helycserét, mire nagy nyugalommal közölte, hogy „két metélt egynek számít”.

„Apa, ezek itt kinyírnak minket... apa, én úgy félek...” „Ugyan már, Gabikám, fél századnyi ember, nem vagyunk a fronton... Tudod, mi történhet? Végső esetben belökdösnek minket a vízbe, úgyhogy kapaszkodjunk jól egymásba, nyomunk mi ketten vagy másfél mázsát... Jól lemerülünk, aztán száz méterrel odébb kimászunk. Az uszályok mögött vannak vaslétrák is. Holnap aztán elviszlek a termálba, ahol kigőzölik belőlünk ezt a fagyoskodást.”

Úszóbajnokok

„Ekkor jött a sortűz” – emlékezett a postás fültanú, Feld Simi, a halálsor 49-ese, aki azzal úszta meg a kivégzését, hogy a tűzparancs elhangzásakor egy bukófejessel belevetette magát a folyóba. Csak levegőért bukkant fel, tempóit az életösztön diktálta a víz alatt. Később a Margit híd pilléréről lebomló kábelcsomóba kapaszkodva várta ki a rakpart elnéptelenedését. Jó néhány évvel később egy Balaton-átúszási rádióriport kapcsán lettem figyelmes az amatőr gyorsúszóra (az örök bajnok, Páhok mester többszöri megszorongatójára), aki elmesélte a Duna-parti véres este önkéntelenül kihallgatott párbeszédét. Utóbb, amikor Arankával is összeismertettem, az asszony könnyei vetettek véget az emlékezésnek.

Egyébként a két nő a Dunának még távoli látványától is iszonyodott, el is határozták, hogy elhagyják az országot. Kivándorlási terveiket azonban akadályozta néhány rokonuk korábbi disszidálása. Évek teltek így el, mígnem egy képeslap címoldalát nézve azon töprengtek, az ő ismerősük-e ez a Dobi István. Telefonhívásukra a titkár zavarba jött, majd visszahívta őket, és már másnapra terminust adott. A miniszterelnök mindenre emlékezett. Megölelte őket, és felemelte a telefont.

Arra már nincs tanú, csak a képzelet játéka vizionálja, hogy a Brititsh Airways bécsi irodájában afelől érdeklődnek, melyik a legtávolabbi járatuk. „Brisbane, az jó lesz... A kenguruk földjén, úgy tudni, a vadászfegyver se kívánatos.”