Az idegen elem elárasztja a hont
A helyszín a nemrég megnyílt orosz szupermarket és annak előtere volt. Ide várta mintegy százötven orosz ajkú polgár a magát Oroszország Liberális Demokrata Pártjának (LDPR) tituláló alakulat elnökét, aki – mint a harmadik legnagyobb politikai erő képviselője – egyben a moszkvai állami duma alelnöki tisztét is betölti. Feltehető, hogy az élelmiszer-áruház tulajdonosa civilben Zsirinovszkij politikai híve, mert ő maga és valamennyi munkatársa gomblyukában hordja a pártjelvényt, kobakján pedig az LDPR feliratú sapkát. A közönség zömmel szegényesen öltözött bevándorlókból áll, akik szemlátomást izgatottan várják a nagy ember érkezését. Fiatal lánykák és őszülő családapák, kezükben digitális fotómasinákkal fogadják a pillanatot, amikor a fekete Mercedes a pláza elé gördül. Zsirinovszkij rugalmas léptekkel indul a szupermarket irányába. Nyomában betódul a tömeg. Tizenéves, hímzett orosz inges, farmernadrágos fiú hazai szokás szerint sóval és kenyérrel fogadja a vendéget, aki ezek után megtekinti az élelmiszer-áruházat. A dolog nem megy könnyen, mert nyomban a pártelnök kolbászkóstolója után megindul a versengés: rengetegen szeretnék magukat lefényképeztetni vele. Legtöbb esélye az élelmiszer-áruház dolgozóinak van, akik „liberális demokrata” fejfedővel és jelvénnyel csoportképpé szerveződnek. Kétfelől egy-egy gyevuska a vezér vállára hajtja a fejét. Utánuk a kisgyermekek következnek, egyiket a nyakába veszi, a másikat megkérdi, hogy hívják. Szerjozsának, feleli a büszke papa. Mologyec, Szerjozsa. A video- és játékrészleg mellett elhaladva Zsirinovszkij unottan odaszól a bolttulajdonosnak: „Akkor most áttérünk a beszélgetésre.”
A vendég odakint, a bolt előterében fehér terítős asztal mögött foglal helyet, üdvözli a honfitársakat és honfitársnőket, majd megnyitja a beszélgetést. Ez az első húsz percben az ő monológjából áll, és semmi sem mutat arra, hogy bárki más véleményére kíváncsi volna. Közben, egy-egy fáradt mondata végén legyint a kezével, mintha elcsépelt viccet mesélne. Pedig amit hallunk, elég sajátosan hangzik egy radikalizmusáról hírhedt politikus szájából. Azt mondja ugyanis, hogy odahaza minden rendben van, aki dolgozik, megél, a gazdaság dübörög, az emberek elégedettek, hatalmas létesítmények épülnek, Oroszország fénykorához közeledik, s ezzel méltán váltja ki a Nyugat irigységét. Ő a maga részéről optimista, és tulajdonképpen a külföldön élő honfitársak helyzetével is meg van elégedve, csak azt nem érti, ők maguk miért olyan mélabúsak. Különben szerinte leghelyesebben tennék, ha csomagolnának és hazajönnének, ő ezt már évek óta javasolja.
Itt hangzanak el az első félénk közbeszólások. Egy férfi az első sorból megjegyzi, hogy nem olyan könnyű ám hazamenni, mint azt Vlagyimir Volfovics gondolja, hiszen még a hazalátogatáshoz is vízum szükségeltetik, és a konzulátusi hivatalnok vele szóba sem akart állni. Minden bizonnyal kevesellte a kenőpénzt – sziporkázik Zsirinovszkij, de a poén, amely a moszkvai tévében nagyot csattanna, ebben a körben csak kényszeredett mosolyt vált ki. Egy ötvenes hölgy megjegyzi, hogy ha hazatérnének is, nem biztos, hogy találnának munkát, mert az csak fiataloknak van, a lakások pedig méregdrágák. Ilyen a piacgazdaság – vonja meg vállát Zsirinovszkij, és hozzáteszi, hogy nem ő tehet a piacgazdaságról. Persze, ha vállalkozó lenne, és – mondjuk – testőrre lenne szüksége, bizony ő is inkább ezer dollárért venne fel egy kaukázusit, mint kétezerért egy oroszt. Ugyanakkor politikusként látja, miként árasztja el az idegen elem Oroszhont, és ezt ő is felháborítónak találja. Moszkva lakosságának például egyharmada nem moszkvai. Valaki még egyszer belekérdez a hazatérés nehézségeibe: miért nem adnak a honfitársaknak vízummentességet, ha annyira szeretnék visszakapni őket? Erre a kérdésre a politikus egymás után három válasszal szolgál. 1. A bürokraták nem engedik. 2. A kormány attól tart, hogy a tömeges hazatérés megnövelné a bűnözést. 3. Zsirinovszkij és az LDPR természetesen akár már másnap befogadná a hazatérőket, de hát „sajnos nem vagyunk kormányzó párt”. Végül egy fiatalembernek, aki azonnal hazamenne, ha munkahelyet kapna, széles gesztussal nyújtja oda a névjegyét. Egyébként soha nem néz arra, akinek válaszol, és ha valaki nagyon megszorongatja, azt feleli neki, hogy teljes mértékben egyetért az illetővel. Az egyetlen kényes kérdésre pedig, nevezetesen, hogy ellenzéke-e az LDPR – és ha igen, miben – a helycserés támadással létrejött Medvegyev–Putyin-rezsimnek, következetesen elsinkófálta a választ.
Mire a találkozó véget ér, és Zsirinovszkij néhány meghívottal elvonul a Baltika-sörreklámokkal díszített sátorba, már alig harmincan lézengenek a téren. Azon tűnődöm: vajon mit zabálnak az emberek a primitívségnek és a ravaszságnak azon a különös keverékén, amelyből az orosz és kelet-európai populizmus áll? Hirtelen eszembe jut a gyerekkoromban hallott vicc, amikor is a történelemtanár megkérdezi Mórickát, mi lett az 1905-ös forradalom eredménye, mire a felkészületlen nebuló magabiztosan vágja ki: a cár annyira megrettent a forradalomtól, hogy ijedtében két dumát is öszszehívott: előbb a süket dumát, majd az üres dumát.
