Az Ezredes parancsára

A barátságos úr Musztafa Abdel Dzsalil, a Kadhafi megbuktatását szervező Líbiai Nemzeti Tanács vezető személyisége. „Kétlem, hogy ez az ember teremt majd demokráciát Líbiában” – mondja Krisztiana Valcseva a ZDF német televízió kamerája előtt. Ő egyike az öt bolgár ápolónőnek, akit két palesztin orvossal együtt kétszer ítéltek halálra Líbiában. Azzal vádolták őket, hogy a CIA és a Moszad ügynökeiként (Kadhafi-beszéd 2001-ben egy AIDS-ről rendezett afrikai konferencián) négyszáz líbiai gyereket fertőztek meg szándékosan HIV vírussal egy bengázi kórházban.

Musztafa Abdel Dzsalil Kadhafi igazságügy-minisztereként hagyta jóvá a halálos ítéletüket. Egy évvel ezelőtt még Kadhafi elkötelezett híve volt, ma Kadhafi ellenzékének vezére, a Nyugat tárgyalópartnere. Egyébként – teszi hozzá az ápolónő az interjúban – annak idején Kadhafi személyesen adott utasítást a gyerekek megfertőzésére, hogy bűnbakot találjon, és zsarolásra alkalmas adut tartson a kezében.

A bengázi kórházban leírhatatlan állapotok uralkodtak (mint ma is annyi afrikai országban), ugyanazt az injekciós tűt használták több alkalommal, alapvető gyógyszerek hiányoztak. A kórházat, a fertőzött gyerekeket nemzetközi bizottságok, tudósok vizsgálták, hiteles tanúvallomásaik bizonyították, hogy a bolgár ápolónők vétlenek.

Naszja Nyenova, Valja Cservenyas-ka, Valentyina Sziropulova, Krisztiana Valcseva, Sznyezsana Dimitrova a német televíziós interjúban elmondták, hogy először saját kormányuktól vártak segítséget, de Bulgária meglepően óvatos volt. Segítséget reméltek az Európai Uniótól, ám szórványos tiltakozó akciókon kívül nem történt semmi. Pontosabban: 2006-ban maga Tony Blair utazott Tripoliba, ahol a híres sátorban összecsókolózott Kadhafi ezredessel, de a bolgár ápolónőket még ugyanabban az évben másodszor is halálra ítélték.

1998 novemberében tartóztatták le őket, 1999 márciusában emeltek vádat ellenük, 2007. július 24-én hajnalban szabadultak és repültek Sarkozy különrepülőgépén a francia elnök akkori feleségének, Ceciliának a társaságában Szófiába.

Máig nem tudni, a titkos diplomácia miféle sötét alkudozásai előzték meg a váratlan „kegyelmet”, amelyet a beteg gyermekek szülei kértek a Koránra hivatkozva: ha a sértett fél nem kéri, a tettest nem kell kivégezni. De az ápolónők jól emlékeznek arra, hogy hatalmas (feltehetőleg fizetett, felbérelt) tömeg, csadoros nők százai követelték halálukat a börtön előtt, és fogadták vijjogó örömmel a halálos ítéletet.

Valcseva most naplót ír. Jól teszi, mert aktáikat 2027-ig titkosították. Így legalább megtudhatja a világ, hogyan kínozták őket nyolc éven át, milyen egy líbiai börtön, mit neveznek jognak egy afrikai diktatúrában. De azt nem tudhatja, hogy olajért, piacokért kik és hogyan dobálóztak az életükkel.

Négy éve azt találgatta a világ, mennyibe kerülhetett az ápolónők kiváltása. „Nem az EU fizette a kártérítést” – írta 2007. július 7-én a Népszabadság. Való igaz: a csekket (ha volt egyáltalán papír az aktusról) a „Kadhafi-alapítvány” állította ki a beteg gyermekeknek, négyszázmillió dollárról. És az ápolónők szabadulásának másnapján Sarkozy elnök már Kadhafi sátrában tárgyalt. A csókolózás elmaradt, de amikor a Vezér viszonozta a látogatást, Párizsban az Élysée-palota kertjében felépítették sátrát, hogy otthonos körülmények között tárgyaljon atomreaktor, vadászbombázók, katonai felszerelések, elektronikus berendezések megvásárlásáról. Pedig már tudni lehetett, hogy Líbia nem fizet: tartozik mindenkinek (nekünk is), akiktől fegyvert, híradás-technikai eszközöket és egyebet vásárolt. Bulgária, a zsarolásnak engedve, Líbia százharmincmillió dolláros tartozását engedte el. Akkor, az örömujjongás közepette ez nem volt publikus.

Kárpótlást, kártérítést az ápolónők nem kaptak. Sőt, mondja egyikük, akadnak, akik azt merik állítani, hogy azért olyan alacsony az életszínvonal Bulgáriában, mert az ápolónők „sokba kerültek”. Érthetetlen, mondta egy interjúban Valcseva, hogy francia részről még mindig nagyobb rokonszenvet tapasztalnak, mint otthon.

Az ápolónők életük végéig sem heverhetik ki a szörnyűségeket. Nyemova, aki a börtönben öngyilkosságot kísérelt meg, azt mondja: megpróbál normális életet élni, de nem megy. A kínzás álmában is kísérti. Valamennyien egész életre szóló egészségkárosodással küzdenek. Nem bocsátanak meg a bűnösöknek, de sajnálják a líbiai embereket, akik terror alatt élnek, nyomorognak, és csalódnak, ha olyanoktól várják a megváltást, mint Musztafa Abdel Dzsalil, mondták az újságíróknak. Egyikük soha többé nem akar ápolónő lenni. Dimitrova viszont éjszakás nővér egy szófiai kórház szülészeti osztályán. Valamennyien tudatában vannak, hogy kártérítést a polgárháború sújtotta országtól (amelynek ki tudja, milyen rezsimje van éppen ma) nem várhatnak.

De a kálváriájuk elegendő lenne ahhoz, hogy vádat emeljenek Kadhafi ellen. Amit elkövetett „uralkodása” alatt (és a civilizált világ asszisztenciája mellett), az emberiségellenes bűncselekmény.

Bulgáriából ma is sok ápolónő keres – és talál – munkát külföldön. Otthon túlterheltek, és szánalmasan keveset keresnek. Úti céljuk főként Nagy-Britannia és Spanyolország. De Afrikába soha!