Az első kő a berlini Falból...
Az 1980-as évek végére Magyarország jutott a legmesszebbre a szocialista tábor korábban megkérdőjelezhetetlen blokkfegyelme béklyóinak lazításában – ami a nyugati határ megnyitásához vezetett az NDK polgárai előtt.
A kedvező nemzetközi légkörben a diplomáciai kapcsolatok felvétele Dél-Koreával, illetve helyreállítása Izraellel előzte meg a magyar vezetés még nagyobb vállalkozását: a műszaki zár felszámolását nyugati határunkon.
A hidegháború éveiben kialakított rendszer ugyanis nemcsak fizikailag, de morálisan is elavult, a világútlevéllel rendelkező magyarok többsége számára nem maradt jelentősége. Más kelet-közép-európai országok, mindenekelőtt az NDK vezetőit viszont rendkívül érzékenyen érintette, hogy állampolgáraik errefelé nyugatra távozhatnak, értelmetlenné téve így a keletnémet rendszer “büszkeségét„, a berlini falat. A Honecker-féle kormányzat aggodalmait igazolta, hogy 1989 nyarán valóban mind többen próbáltak meg élni a lehetőséggel, vagy pedig megtagadva a hazatérést és kiutazásban reménykedve magyarországi menekülttáborokban telepedtek le
A helyzetből a Németh-kormány úgy talált kiutat, hogy félretolta a magyar-NDK szerződés titkos, hazazsuppolási záradékát, a keletnémet állampolgárokat pedig “nagykorúsította”: megengedte, hogy NDK-útlevelükkel bármely országba eltávozzanak, ha az hajlandó fogadni, illetve átengedni őket.
A budapesti döntést szeptember 10-én este, A Hét tévéműsorban jelentette be az akkori külügyminiszter, Horn Gyula, s már éjfélkor NDK-s rendszámú autók ezrei sorakoztak az osztrák határon, majd indultak az NSZK felé.
Két hónapra rá ledőlt a német fővárost megosztó betonépítmény, egy év múlva pedig egyesült Németország. Berlinben, a szövetségi törvényhozásnak otthont adó Reichstag épületének északi falán kétnyelvű bronztábla örökíti meg a jeles dátumot és a két nép barátságát az egységesülő, demokratikus Európában
Német részről máig úgy emlegetik Magyarország történelmi gesztusát, mint az első kő kiemelését a berlini Falból.
Farkas József György
