Az egyezmény esélyei
Április 2-án Lausanne-ban az ENSZ öt vétóhatalma és Németország külügyminisztere, valamint az EU külügyi főképviselője aláírta az iráni külügyminiszterrel azt a keretszerződést, amely szabályozza Teherán atomkutatási programját, és elvben lehetetlenné teszi számára atombomba gyártását. Ellenszolgáltatásként a nyugati országok fokozatosan felfüggesztik az Iránnal szembeni gazdasági szankciókat.
Bár Obama elnök első nyilatkozatában „történelminek” nevezte a keretszerződést, az sem az Egyesült Államokban, sem Nyugat-Európában nem váltott ki ilyen eufóriát. Mindenki tudja, hogy még túl sok a megoldásra váró részletkérdés. Az azonban már most rögzíthető, hogy az iráni atombombagyártás esetleges megakadályozása olyan probléma megoldása felé tett lépés, amely évek óta megbénította a világpolitikát, meghiúsította a közel-keleti békekötési próbálkozásokat, tágabb értelemben pedig fenntartotta egy atomháború veszélyét.
De ezt az óvatos optimizmust is tompította Ali Hámenei ajatollah, Irán legfőbb politikai és vallási vezetője, aki két nappal az aláírás után tévébeszédben jelentette ki, hogy „a szerződés aláírása után azonnal érvényteleníteni kell a szankciókat (...), nehogy a csalásra berendezkedett másik fél a részletek kidolgozásánál újabb korlátozásokkal sújtsa Iránt”. Követelése és a hangnem ellentmond a konferencia nyugati résztvevői állításának, akik jó légkörről és arról beszéltek, hogy a szankciókat fokozatosan oldják fel, olyan ütemben, ahogy Irán teljesíti a vállalásokat.
Bombán dolgoztak
Nyugaton persze másként emlékeznek arra, hogy ki volt a csaló az elmúlt évtizedekben. Miután kiderült, hogy Irán atombomba gyártásán dolgozik, 2003-ban Joschka Fischer német, Jack Straw angol és Dominique de Villepin francia külügyminiszter Teheránba utazott. Tárgyalásaik során az iráni kormány beismerte, hogy van ugyan atomprogramja, de a kutatások kizárólag a nukleáris energia békés célú felhasználását szolgálják. „Nukleáris fegyvereknek nincs helye az iráni köztársaság biztonságpolitikájában” – mondták. A nyugati fél azonban meg volt győződve arról, hogy Teherán bomba gyártásán dolgozik. A politika ettől kezdve arra irányult, hogy ezt diplomáciai úton megakadályozzák, mert a terv fenyegeti a közel-keleti békét.
A két ellentétes állítás lényegében 12 év óta nem változott. A tények azonban igen. Már a teheráni vezetők is beismerik, sőt büszkék rá, hogy Irán rendelkezik a bomba előállításához szükséges tudással és alapanyaggal, s mintegy húszezer urándúsító centrifugájának a fele már működik. Még további ötszáz üzembe helyezése kell ahhoz, hogy atombomba előállításához szükséges mennyiségű dúsított urán a rendelkezésükre álljon.
Az elmúlt években a nyugati országok gazdasági szankciókkal próbálták fékezni az iráni atomprogram fejlesztését. Ezek azonban elsősorban a lakosságot sújtották, mert a minimumra csökkentették az ellátást közhasználati cikkekből, tovább süllyesztve az amúgy is alacsony életszínvonalat. Ez növelte a lakosság elégedetlenségét és azt a meggyőződést, hogy „atombomba nélkül van élet, de kenyér nélkül nincs” (Guardian). Feltehetően ennek belátása, valamint az USA és az EU szankcióinak radikális alkalmazásával egybekötött hiteles tárgyalási ajánlat késztette a teheráni ajatollahokat merev álláspontjuk megváltoztatására, a lausanne-i tárgyalások előkészítésére. Iráni részről ebben jelentős szerepe volt Hasszán Rohani államelnöknek és Mohamed Szafir külügyminiszternek. Ők győzték meg az iszlám köztársaság legfőbb vallási és politikai vezetőjét, Ali Hámeneit arról, hogy az eddigi dogmatikus politika a belpolitikában forradalomhoz, a külpolitikában pedig Irán teljesen elszigeteléséhez vezet.
A lausanne-i tárgyalásokat Irán világpolitikai jelentősége elismeréseként értékelték Teheránban. Valójában azonban pontosan ennek ellenkezőjéről van szó. Arról, hogy Kína és Oroszország is csatlakozott az iráni atombomba ellenzőinek Washington vezette táborához. Politikájuk célja nem Irán magatartásának elismerése, hanem egy újabb felelőtlen atomhatalom kialakulásának megakadályozása.
Az elmúlt héten a napisajtó részletesen ismertette a keretszerződés főbb pontjait. Június végéig a részletkérdéseken folyik majd a vita. A dogmatikusok mindkét oldalon igyekezni fognak technikai részre helyezni a hangsúlyt: a centrifugák száma, az ellenőrzés módja, a szankciók erőssége. Pedig itt elsősorban nem technikai kérdésekről van szó, hanem az eddigi eredménytelen politikai filozófia megváltoztatásáról, méghozzá mindkét oldalon. A Nyugatnak be kell látnia, hogy katonai beavatkozással, szankciókkal, izolációval nem tudja megváltoztatni Irán politikai rendszerét. És nem tudja atomprogramja teljes feladására sem kényszeríteni Teheránt, mint ahogy azt George Bush képzelte.
Nyomorgó milliók
Az eddigi politika eredménytelenségét mutatja, hogy Irán ma Szaúd-Arábia után a térség legerősebb katonai és legegységesebb politikai hatalma. De a szankciók ellenére is tovább tudta fejleszteni atomprogramját, épített sok ezer centrifugát, dúsított uránt. Politikailag pedig megerősödött nem utolsósorban azért, mert az USA megsemmisítette a síita Irán ősellensége, a szunnita Szaddám Huszein uralmát Irakban, és ezzel ott is hatalomra segítette a síitákat.
A másik oldalon az iráni vezetőknek azzal a vallási alapon álló népbutítással kellene felhagyniuk, hogy „bennünket csak az atombomba képes megvédeni az ördögtől (USA) és kisöccsétől (Izrael)”. Ezzel a politikával Teherán politikailag teljesen elszigetelte magát a világtól. Van most sok ezer centrifugája és hozzá több százezer jól kiképzett elégedetlen fiatal munkanélkülije, valamint sok millió nyomorban élő állampolgára. Vallási téren pedig „sikerült” közel hozni egymáshoz a szunnita Szaúd-Arábiát, Egyiptomot és Törökországot, amelyek ma a síita Irán hallgatólagos ellenségei.
És harmadszor: Izraelnek is fel kell adnia azt a politikai álmát, hogy az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia segítségével, ha kell, akár bombázással fel tudja számolni az iráni atomprogramot. Netanjáhú miniszterelnök minden kompromisszumot visszautasító politikájával távolságot vett hagyományos és elkötelezett szövetségesétől, az Egyesült Államoktól, és eltávolodott az EU-tagállamoktól is. Viszont mint újraválasztása mutatja, erős társadalmi háttérrel rendelkezik.
Ez is érthető, hiszen olyan népről van szó, amelyet évtizedek óta naponta lőnek rakétákkal radikális palesztin terroristák. Olyan országról, amelynek eltörlését a térképről még a közelmúltban, de titokban talán még ma is fő céljának tekintette a teheráni politika. Az biztosra vehető, hogy a végül aláírt egyezményben Iránnak hiteles formában, egyértelműen garantálnia kell Izrael létbiztonságát. Enélkül sem az Egyesült Államok, sem az EU képviselői nem írhatják alá az egyezményt.
Győzelem? Vereség?
A tárgyaló feleknek be kell látniuk, hogy a kül- és a biztonságpolitika vezérgondolata nem a kívánatos, hanem az elérhető. A végeredmény pedig nem a győzelem vagy a vereség kategóriájába tartozik majd, hanem a realitások elismerésébe. Ez nem lesz olyan gyorsan eladható a politika piacán, mint a másik kettő közül akármelyik, de jelentheti a közel-keleti békét.
