Ausztria és a Habsburgjai

Évtizeden át nemigen derült ki, hogyan viseli a hivatalos Ausztria e nehezen megmagyarázható szembeszegülését a Habsburgokkal. A hatvanas évek elején, amikor Ottó teljesítette ugyan a hazatéréséhez támasztott feltételt, és írásban lemondott mindennemű trónigényéről, az akkori kormány és a hivatalok egymásra hárították az utolsó szó kimondásának illetékességét. Ottó a közigazgatósági bírósághoz fordult, amely 1961-ben – a többi érintett elzárkózása miatt magáénak minősítve a hatáskört – érvényesnek ítélte a lemondó nyilatkozatot. Bár Bruno Kreisky Zitának – Ottó és testvérei édesanyjának – beutazási jogot adott, IV. Károly száműzetésben felnőtt legidősebb fia csak 1966-ban, a Néppárt kormányzása idején térhetett haza. Fivérei, akik nem írták alá a lemondó nyilatkozatot, évtizedekig csak inkognitóban jöhettek, többen más uniós tagállamok polgáraiként. Az 1919 áprilisában hozott tiltó törvényt paradox módon még Ausztria EU-taggá válása után is lehetett volna érvényesíteni. Szerencsére a hatóságok is érezték, mennyire nevetséges ez, s így szemet hunytak.

Történészek vagy (Freud hazájában) inkább pszichológusok dolga lehetne kideríteni, mi az oka ennek a sok évtizedes páni félelemnek. Ottó hazatérésétől annak idején aligha a Monarchia visszaállításának veszélye miatt rettegtek, talán inkább a történelmi nevet viselő karizmatikus családfőt szerették volna távol tartani, nehogy elhomályosítsa a hazai elitet. Mindenesetre Ottó bajor színekben elérte célját, jelentős európai politikussá vált, s minden tettével, megnyilvánulásával bizonyította, milyen távol állnak tőle az uralkodói vágyak. Viszont sokoldalú személyisége, integráló képessége, korával mélyülő, humorral ötvözött bölcsessége jól jöhetett volna Ausztriának is. Tény persze, hogy alapvető politikai célja, az európai egyesülés nem is áll olyan messze a Monarchia bizonyos alapgondolataitól.

Monarchiás nosztalgia

Emellett senki ne higgye, hogy a Habsburg-ellenes törvényeket 92 éven át babusgató hivatalos Ausztria egyértelmű ellensége a monarchiás nosztalgiának is. A köztársaság elnökének dolgozószobáját – a Hofburg Lipót-szárnyában – a nagy Habsburg uralkodókat ábrázoló festmények díszítik, s ugyanez mondható el a letűnt dinasztiától örökölt megannyi nevezetes épületről, ahol ma a második köztársaság valamilyen hivatalos intézménye működik. A házigazdák mindezt büszkén mutogatják vendégeiknek, s ezen a posztokon történő személyi változások sem változtatnak. Nincs mellébeszélés arról, ki teremtette azt a sok szépséget, amellyel ma Bécs és több tartományi főváros dicsekedhet, s magától értetődő, hogy a császári kor valamennyi emléke, no meg kicsit rájuk játszva minden, ami „monarchiás” érzetet kelt, kitűnően hasznosul. Hogy mellesleg Habsburg Ottó a kilencvenedik születésnapján „vendégeskedhetett” először hivatalosan a Hofburgban, illetve a Schönbrunnban (ahova az előző években legfeljebb az általa alapított Páneurópai Mozgalom elnökeként jutott be), az a hivatalos Ausztria másik arca.

Persze nagyfokú korlátoltság lenne ebben az országban, mindenekelőtt pedig Bécsben eltitkolni a Habsburgok nyomait, hiszen a látogató lépten-nyomon ezekbe ütközik. De nemcsak kőbe, műkincsbe merevített emlékek emlékeztetnek Ausztria e – ma oly megbocsátóan megítélt – korszakára. A mostanra kicsinnyé zsugorodott ország 8 és fél millió lakosának fejében is nyomon követhető a birodalmi gondolkodás. Ezen a tájon oly természetes a föderáció. És mi mással magyarázható például, hogy a nem éppen idegenbarát osztrákok számára a magyarok ma sem számítanak külföldinek, s a csehek iránti ellenszenv is afféle családi averzió, amelynek a gyökerei a monarchiás idők tapasztalataiban keresendők. Nemzedéknyi időtávolságú emlékek – mendemondák – miatt csettintenek elismerően errefelé a magyarok képességeinek emlegetésekor, s tény: magyar betörőbanda soha nem vált ki akkora felháborodást, mint az, ha ugyanazt a gaztettet grúzok, örmények követik el. Bosznia nevének hallatán itt szeme se rebben senkinek, a horvát tengerpart nemcsak földrajzilag van egy ugrásra.

A különleges kapcsolat a múlthoz annak is betudható, hogy az osztrákok számára a Habsburg név viselői nemcsak történelmi személyiségek. A mindennapokban is előfordulnak itt szép számmal a családhoz tartozók. Nem feltétlenül ezen a néven. A nemesi címek viselésének csaknem tényleg betartott – néha, magántársaságban megszegett – tilalma ellenére az osztrákok csalhatatlan bizonyossággal tudják, kit illetne a közéletben egy „von”, avagy „von und zu”. Nyílt titok, hogy vannak posztok a közszférában, ahol a kék vér garancia az érvényesülésre: a külügyminisztériumban például. Már miért lenne ez baj? Az arisztokrata származás akkor is gyerekszobát, tökéletes neveltetést, nyelvtudást és illendő viselkedést jelent, ha az illető gyermek- és ifjúkora történetesen nem a nemesség fénykorára esett. A családokat itt „legfeljebb” egy kis száműzetés sújtotta, többnyire olyan helyekre, ahol becsülték származásukat. A vagyonokat elkobozták – s ehhez máig ragaszkodnak –, ám az egyszerűbb körülmények nem akadályozták a hagyományok őrzését: legalábbis az első nemzedék ízelítőt kapott mindabból, ami a Monarchia fénykorában a család mindennapjaira jellemző volt.

Tiszteletbeli szovjet

A Monarchia bukása utáni Habsburg-ellenesség, amire azután a náci uralom még több lapáttal rátett, csak látszólag hatott méregként. Az átmenetnek tekinthető évtizedek múltán engedélyezetté vált az egyébként titokban őrzött nosztalgia. Eközben még azok sem sírják vissza a császárság intézményét, akik oly elszántan küzdöttek I. Károly császár (IV. Károly király) boldoggá avatásáért.

A Habsburg nevet viselők (ez a férjezett leány leszármazottaknak és utódaiknak is engedélyezett) számáról megoszlanak az adatok. Egyikük, Markus Habsburg (Ferenc József és Sisi dédunokája – a házaspár legkisebb leányának, Mária Valériának az unokája) nagyjából ezer Habsburgot említ (mások 600-at), de hozzáteszi: még az igazán nagy találkozókra – esküvők, temetések – is legfeljebb kétszázan, különleges esetben – mint Ottó temetése – 300-an jönnek el. Ő egyébként Bad Ischlben él, a császári kastélyt gondozza. Ahogyan valamennyien, az egyetemi végzettségének megfelelő megszólítást részesíti előnyben (pedig a császári fenség járna.). Bad Ischlben korszerű idegenforgalmi vállalatot vezet, de irányítja az alsó-ausztriai birtok (Persenberg) erdőgazdálkodását is. Ő tizenkét testvérével ott nőtt fel. A háború utáni története sem érdektelen: a birtok az orosz megszállási övezet részévé vált, de mivel akkortájt lámpással is nehéz volt nem náci osztrák férfi túlélőt találni, az oroszok megbecsülték a derék Habsburgot. Az ő antifasiszta érzelmei megbízhatóak voltak, ráadásul a környékbeliek a legnagyobb munkaadóként szerették és tisztelték. Az oroszok afféle tiszteletbeli szovjetté léptették elő, karszalagot kapott, és azt a feladatot, hogy állítsa helyre az osztrák módi szerinti életet, segítse a pártok újrateremtését.

Politikai ambíciók

Ő is, ahogyan sok más Habsburg, „rangon alul” nősült. Ez ma már nem nagy ügy, talán csak akkor okozott megrökönyödést, amikor Karl – Ottó legidősebb fia – vette el Francesca Thysen-Bornemisza bárónőt. Ma már ez is a múlt, különösen, mert a kortárs képzőművészet pártolásával, galériájával nevet szerzett hölgynek jobb a sajtója, mint bármelyik másik ausztriai Habsburgnak.

Markus Habsburg életvitele mindennapos a név viselőinek körében, mások is köznapi foglalkozásokat űznek, mérnökök, gazdálkodók, tisztviselők, pap is van köztük. Szinte minden családban bőséges a gyermekáldás. A következő generáció is egyetemet végez/végzett, több nyelven beszél. Politikai ambíció? Olyan is akad. A hetvenéves Ulrich Habsburg a karintiai Zöldek színeiben már két éve indulni akart az elnökválasztáson, ám ekkor még törvény tiltotta ezt. Most felvirradni látszik a napja: máris jelezte, él a lehetőséggel. A kilátások nem túl biztatóak, a név nem elég, s bejelentése valószínűleg nem okozott túl nagy riadalmat az esetleg szintén a Hofburgba tartó „civil” politikusok körében. Kérdés, Ottó halála után akad-e olyan Habsburg Ausztriában, akitől tartani kell.