Amikor VB láz szállja meg a várost
Divat, pasta és foci… Ezek hallatán rögvest az olaszokra asszociálunk. No, a tészta már mindennapossá vált az olaszok napjaiban, a divathét pénteken bezárta kapuit, ám a világbajnokságban még csak most kezdődnek az izgalmak: fesztiválhangulat, zsúfolásig tömített parkok, mindenki egy-egy sörrel nemtől, kortól függetlenül jelen van, sőt mi több részese az eseményeknek. Igen, Firenzében is tombol a VB hangulat. Tombol? Mindenki őrjöng egy-egy meccsen!
Az olaszok már arraaz első meccsre is hatalmas lelkesedéssel készültek. Korán reggel lehetett látni, hogy a város egyre több erkélyén megjelennek az olasz zászlók. Tudtuk, ma lesz az első olasz megmérettetés. Már este 7 óra fele elkezdtek szállingózni az emberek, legtöbben olasz mezben, vagy éppen zászlóval készültek a szurkolásra. Mi is elmentünk, hogy meglessük, milyen is egy olyan jelenség, amikor egy ország a saját nemzetének drukkolhat teljes átéléssel. Mediterrán nép lévén lehetett rá számítani, hogy frenetikus tombolásnak lehetünk szem és fül tanúi, ám mégis meghökkentő volt, sőt egyfajta adrenalin bombát adott az egész atmoszférája annak a 90 percnek, amíg zajlott a mérkőzés.
Mi egy kis parkba mentünk az Arno partjára, de mire odaértünk, már egy leheletnyi hely sem volt. Kis bárt állítottak fel, ahol még grátisz szendvicsek is voltak. Voltak itt idősek, csöpp gyermekek is, és persze rengetek fiatal, akik izgatottan várták, mikor kezd már az imádott és tisztelt csapat. Igen, az olaszok tényleg tisztelik a csapatukat, jó példa erre, hogy mikor még csak elkezdődött a meccs már egy üdvözlő és lelkesítő tapssal kezdtek. Olyan volt az egész, mintha ott állnának a pálya szélén és azt éreznék, hogy egy-egy biztató gesztussal, mondattal az azzurrikhoz szólhatnak, és lelkesíthetik őket.
Szinte minden egyes labdaérintést taps követett. Váratlanul elkezdtek énekelni, és szinte folyamatosan zúgott a „Forza Italia” szlogen.
Aztán megkaptuk az első gólt. Meglepetésként hatott, hogy nem kezdtek el háborogni, hanem néma csönd állt be. Döbbenet piciny csalódással fűszerezve. Azonban pár másodperc után újra beindult a gépezet, és folytatódott a hajrá. Csak most még intenzívebben.
A meccs közben egyre gyűlt a tömeg, már rengetegen kiszorultak a parkból – mint, ahogy mi is. Mások csak a mérkőzés közben kapcsolódtak be, valaki éppen futás közben tartott egy kis szusszanót és kukkantott be egy pillanatra. Sétáló turisták lesték be, hogy éppen hogy áll az olasz csapat.
Majd a hajrának meglett az eredménye: megszületett az első egyenlítő, olasz gól. Ami ekkor következett, az valami ámulatba ejtő, ám nem váratlanul érő volt. Az olaszok táncra perdültek, fütyültek, kiabáltak, a zászlójukba csavarodva futkároztak és majdnem hogy cigánykerekeztek. Némelyikük olyannyira átérezte a helyzetet, mintha ő maga csavarta volna be a várva várt gólt.
Innentől kezdve még gyakrabban csendült fel a híres „Po popo popopo..”, ami a négy évvel ezelőtti világbajnokság alatt az olasz szurkolóknak már-már himnuszává vált.
Végül döntetlenre végződött a meccs, ám az olaszok még így megtapsolták a squadrajukat. Bár sokan elkeseredtek, ám reményteli arcokat is lehetett látni, ahogy oszlott szét a tömeg. Pár olasz ismerősöm konstatálta, hogy kevés esély van az idei olasz győzelemre, ám ők kitartóan fognak szurkolni, és bizakodnak, mindaddig, amíg benn van a csapat.
Nyilván mindannyinknak megvan a saját kis kedvenc és imádott csapata, ám teljesen más érzés lehet úgy reménykedni a győzelemben és drukkolni, hajrázni mindvégig, hogy tudom, a saját nemzetemért szurkolok. Ez nagyon lejött az olaszok viselkedéséből, és hihetetlen élmény volt ezt átélni. Szinte magával ragadott és mi is átéreztük ezt az érzést. És ez még csak az első csoportmérkőzés volt az olaszoknak. Bárcsak részese lehetnénk egy olasz döntőnek, amikor is minden bizonnyal minimum megtriplázódik ez az utánozhatatlan biztatás.
