Amerikai elemzés: Magyarország „haramiaállam” lett
A Princetoni Egyetem egyik tanára hosszú tanulmányban foglalkozik azzal, miként lehet megvédeni a demokráciát és a jogállamot az unió tagállamaiban (Institut für die Wissenschaften vom Menschen). Példaként Magyarországot hozza fel, mármint hogy az jutott a legmesszebbre a demokratikus normák kiüresítésében.
Jan-Werner Müller megerősíti, hogy az uniónak jelenleg nincsenek megfelelő eszközei az ilyen demokratikus deficit kezeléséhez, ám az új, Juncker-féle bizottságnak elsődleges témaként kellene foglalkoznia a kérdéssel, mert Európának meg kell akadályoznia, hogy illiberális „haramiaállamok” bukkanjanak fel a soraiban. Hiszen amíg tagjai az Európai Tanácsnak, bele tudnak szólni a földrész életébe.
Az elemzés úgy folytatódik, hogy a jobboldali-populista Orbán Viktor és a Fidesz alatt Magyarország olyasmit él át, amit csakis a putyinizmus kelet-európai változatának lehet minősíteni. Kiiktatták a fékeket és ellensúlyokat, főként a bíróságok függetlenségét nyirbálták meg, az államot gyakorlatilag egyetlen párt foglalta el. A médiát engedelmességre kényszerítették, a gazdaság jelentős részét pedig a Fidesz-közeli oligarcháknak játszották át. Majd Orbán meghirdette az illiberális államot, hozzátéve, hogy ebben az EU nem tudja meggátolni.
A szerző az unió tehetetlenségének fő okát abban látja, hogy a huszonnyolcak elsősorban gazdasági közösséget alkotnak, ennek megfelelően a jogszabályok is mindenekelőtt a közös piac igényeinek felelnek meg. Beszédesen alátámasztja ezt a tézist, hogy a bizottság ugyan megnyerte a pert az Európai Bíróságnál a magyar bírák nyugdíjkorhatárának leszállítása ügyében, csak éppen politikailag a Fidesz győzött, mert a probléma gyökerére, a demokratikus biztosítékok meggyengítésére nem terjedt ki az ítélet.
A nevezetes 7-es paragrafus igazából a jogsértő állam egyfajta morális elszigetelését teszi lehetővé, nem pedig a tényleges közbeavatkozást. Miközben az illiberális államok felemelkedése sokkal jobban fenyegeti az unió alapjait, mint az euróválság.
Sokan azt mondják, hogy kiutat jelentene, ha igazi európai pártrendszer alakulna ki, vagy legalábbis megmaradna az EP-választások előtt alkalmazott csúcsjelöltmódszer. Csakhogy a politika európaizálásának kevésbé kívánatos hatása máris látszik: az Európai Néppárt határozottan zárta a sorait Orbán körül, amikor a bizottság felelősségre akarta vonni a politikust.
A baloldalon Schulz – legalábbis kezdetben – megvédte Pontát, amikor az megpróbálta elvonni az Alkotmánybíróság hatáskörét, illetve megbuktatni az államfőt. Persze a párthovatartozás nem mindig ír felül minden más szempontot: az európai szociáldemokraták egy időre kizárták soraikból az őspopulista Ficót. A Tavares-jelentés elfogadását a konzervatív képviselők egy része sem ellenezte Strasbourgban. Ám amikor tavasszal Joseph Daul a Néppárt nevében Orbán mellett kampányolt Budapesten, a jobboldalon hirtelen vége szakadt a vitának arról, hogy hozzanak-e szankciókat a Fidesz ellen, vagy netán zárják ki.
A tanulság eléggé lesújtó: a demokrácia vektorai ellentétes irányba mutatnak nemzetek feletti, illetve nemzeti szinten. A pártcsaládoknak szükségük van minden voksra, így a pártfegyelem felülírja a politikai erkölcsöt.
Megoldásként Jan-Werner Müller azt ajánlja, hogy terjesszék ki a 7. paragrafust, mert előállhat olyan helyzet, amikor ki kell zárni egy tagállamot. Ahhoz, hogy megnyugtatóan el lehessen dönteni, egy tagállam valóban megsérti az alapvető értékeket, hiteles jogi-politikai megítélésre van szükség úgy, ahogyan az a tagfelvételek előtt történik. Erre a feladatra a bizottság nem igazán alkalmas, mert még inkább átpolitizálódna, vagyis elfogulatlan testületként vesztene hitelességéből.
A megfigyelést és szükség esetén a szankciók kiszabását Müller egy új intézményre bízná, a Velencei Bizottság példája nyomán. Lehetne Koppenhágai Bizottságnak hívni, és jogászok, tapasztalt államférfiak alkotnák. Ha a vizsgálataik alapján úgy látnák jónak, egyértelmű jelzéseket küldhetnének az érintett „haramiaállamnak”, a bizottságot pedig felkérhetnék a támogatások folyósításának felfüggesztésére vagy jelentős bírság kiszabására. Ez még mindig messze van a 7-es paragrafusban foglalt következményektől, ám megmaradna a többi fegyelmezési eszköz is. A civil társadalmakat sem akadályozza semmi, hogy a határokon keresztül mozgósítsanak a renitens kormány ellen. Ezenfelül továbbra is mód van a polgári kezdeményezésre, habár ahhoz egymillió aláírást kell összegyűjteni.
A kérdés az, hogy a szankciók nem szítanák-e fel a nacionalista hangulatot, ily módon igazából segítve a populista politikusokat.
Először is, az EU egyfajta biztosíték az illiberalizmus vagy a kifejezett tekintélyelvűség új formáival szemben. És ha egy politikus le akarja bontani a fékeket és ellensúlyokat, tisztában van azzal, hogy hamarosan szembekerül az európai intézményekkel, ezért mindenképpen igyekeznek felkorbácsolni az euroszkeptikus érzelmeket. Vagyis a megelőző nacionalizmus valószínűleg mindenképpen felüti a fejét.
Másodszor: nincs arra sok bizonyíték, hogy beválnak az ilyen nacionalista kampányok. A felmérések azt tanúsítják, hogy az orbáni „függetlenségi háború” nem igazán népszerű – általános az az érzés az emberek körében, hogy az uniós tagság történelmi vívmány, és nem szabad veszélybe sodorni.
Jelenleg Cameron miatt lehetetlen módosítani az európai szerződéseket. De előbb-utóbb ismét napirendre kerül a kérdés, mert a földrész elitje Magyarország miatt tudja: mennyire reális, hogy súlyos veszélyek fenyegethetik a demokráciát egy tagállamban. A Koppenhágai Bizottság fontos lépés lenne e veszélyek leküzdésére.
(Forrás: Szelestey Lajos/Klubrádió)
