Ahogy Amerikából látták

Januárban költözött a Fehér Házba az idősebb George Bush. Akkor még aligha sejtette, milyen történelmi események részese és – ugyancsak óvatos – alakítója lesz már elnöksége első évében. A lehetőségek felmérése végett márciusban James Baker, az új külügyminiszter Bécsben magyar kollégájával, Várkonyi Péterrel is beszélt. A találkozót amerikai részről rendkívül érdekesnek tartják, mondták azután az MTI emberének a State Departmentben. „Nagyra értékeljük, hogy alkotmányos alapokat is kívánnak teremteni a változásokhoz, s hogy az alternatív szervezeteket lépcsőfoknak tekintik a többpártrendszerhez vezető úton. Hallottunk arról, hogy a magyar vezetés a dinamikus, de fokozatos haladás híve, el akarja kerülni mind az anarchiát, mind a visszakanyarodást a múlthoz.”

Baker márciusban beszélt először a nyilvánosság előtt Kelet-Európáról. Henry Kissinger volt külügyminiszter elgondolása szerint felhívnák a Szovjetuniót, mondotta: „Csökkentse jelentősen politikai és katonai ellenőrzését a térségben, hogy ezek az országok szovjet beavatkozás veszélye nélkül, maguk intézhessék ügyeiket. Viszonzásul a Nyugat kötelezné magát: a NATO nem használja fel a helyzetet arra, hogy behatoljon Kelet-Európába, s aláaknázza a Szovjetuniót.”

A The Washington Post már többet mondott:
„Mindkét kommunista párt arra törekszik, hogy megváltoztassa arculatát, s rendőrök és bürokraták helyére igazi szervezőket, politikusokat állítson. Ez azonban azt jelenti, hogy párttisztviselők tízezreit kell megfosztani előjogaiktól. Magyarországon ez könnyebb lesz, mivel a pártban (Lengyelországgal ellentétben) megmaradt sok értelmiségi, hivatásos politikus, köztük számos szociáldemokrata, akik a radikális reformok hívei.”

Magyarok, lengyelek

Zbigniew Brzezinski ismételten és mindig szívesen állt a magyar tudósító rendelkezésére. „A magyar- és a lengyelországi helyzet olyan, mint Spanyolországban volt az ötvenes évek végén: lezárul egy politikai korszak, és a társadalmi-gazdasági erők készen állnak új, építő kezdetre – amennyiben erre pozitív ösztönzést kapnak kívülről – nyilatkozta június végén. – Spanyolország azután, a hatvanas–hetvenes években jelentős gazdasági sikereket ért el. Véleményem szerint Magyarországnak és Lengyelországnak is megvannak ehhez az adottságai... Igen gyengék viszont a vezetési ismeretekben, iparuk pedig elavult. Ám ha a Nyugat támogatólag reagál, a két ország öt-tíz éves távlatban egészséges, szükségleteit fedező növekedést érhet el.”

De ő, a jeles szovjetszakértő is szuperóvatos: „A jelenlegi szovjet vezetés kész arra, hogy messzemenően elfogadja a békés átalakulást mindaddig, amíg a demokrácia megteremtése nem vezet nyílt szovjetellenes megnyilvánulásokhoz, a Varsói Szerződés elutasításához, a szovjet geopolitikai érdekek közvetlen veszélyeztetéséhez. Ilyen esetben beavatkozással kell számolni...”

Mark Palmer, a rendszerváltás korszakának fiatal és rendkívül tevékeny budapesti nagykövete is meglepően borúlátó volt a nyár elején. Egy washingtoni tévéinterjúban kifejtette: véleménye szerint a „Brezsnyev-doktrína” nem halott, és „vannak körülmények, amelyek között a Szovjetunió beavatkozna Kelet-Európában”. „Magyarország valamivel kevésbé jelent gondot a Szovjetunió számára, mint a katonailag fontosabb országok, Kelet-Németország, Csehszlovákia és Lengyelország, de nem zárnám ki az újabb beavatkozás lehetőségét” – mondotta.

Nyomós szempont

Júniusi vasárnap egy New Jersey-i városkában. A Nagy Imre és társai temetésére 33 év után először hazalátogatni készülő Király Béla nyilatkozik.

Nem Nagy Imrének a Varsói Szerződésből való kilépésről szóló nyilatkozata váltotta ki a szovjet beavatkozást – fejtegeti –, ellenkezőleg: a semlegesség kinyilvánítása az utolsó, kétségbeesett gesztus volt arra, hogy Nagy Imre megkísérelje elhárítani a beavatkozást. Hiszen a Budapesten tárgyaló vezető szovjet politikusok, Mikojan és Szuszlov október 30-ára virradóra úgy repültek haza, hogy jóváhagyásukat adták a többpártrendszerhez és a semlegességhez – bár utóbbit egyébként Nagy Imre nem tartotta sürgetőnek. Ugyanazon az éjjelen született azután Moszkvában a döntés a beavatkozásról. Király szerint ebben nem kis szerepe volt Zsukov honvédelmi miniszter megfontolásainak: mivel a Szovjetuniónak akkor még nem voltak interkontinentális rakétái, nyomós szempont volt, hogy Magyarországon maradhassanak az északolasz iparvidék elérésére alkalmas közepes hatótávolságú rakéták.

„Rendezetten, békésen, erőszak, bosszú nélkül kell a változásokat végrehajtani. Tanulnunk kell abból, ami Spanyolországban vagy Uruguayban történt, ahol korábban a barikád különböző oldalán állott emberek nem a bosszút, az erőszakot keresik, hanem azt, hogyan tudnak együtt élni. Ez a jövő alapja” – búcsúzik a tábornok. Akinek még meg kellett érnie, hogy mennyire nem hallgattak rá.

Fotózás nincs!

George Bush elnök a Fehér Ház történetében alkalmasint először fogadott a rezidenciáján július elején magyar újságírókat, mielőtt Budapestre utazott. Eligazítás: magnót nem használhatunk, fotózás sincs – és szépen, egymás után kérdezzünk. Valamint ne vágjunk az elnök szavába.

Az MTI embere kezdi: „Amint bizonyára tudja, a magyar nép nagy érdeklődéssel és nagy reményekkel tekint egy hivatalban lévő amerikai elnök első látogatása elé. S érdekli: milyen képe van a mi nemzetünkről, országunkról, amely sosem játszott érdemi szerepet az amerikai politika szempontjából? Változást hoz-e ebben az ön látogatása?”

A válasz, amint várható volt, udvarias és általános. Bush arról beszél: fontosnak tartja, hogy üdvözölje a magyar népet, a változásokat, amelyek Magyarországon végbemennek...

Azután néhány váratlan, spontán mondat. „Értesültem Kádár úr elhunytáról. (Ez előző nap történt.) Őt vegyes érzelmekkel ítélték meg ebben az országban, az amerikai magyarok közösségében. Ugyanakkor el kell ismernünk a változásokat, amelyeket meg tudott valósítani. Én olyan embernek látom, aki szolgálta az országát. Most, a halálakor ismerjük el, amit ez az ember elért.”

A félórásra tervezett interjú végül negyvenpercesre sikerül, az MTI embere feltehet még egy, „legeslegutolsó” kérdést: „Úgy tűnik, hogy a rövid és a hosszú távú nyugati gazdasági, pénzügyi támogatás iránti igények és remények messze felülmúlják azt, amire a Nyugat jelenleg hajlandó – vagy képes. Pusztán gazdasági meggondolásokról van-e szó, vagy politikaiakról is?” Mire Bush: „Szeretném, ha meglennének az anyagi eszközök ahhoz, hogy megbirkózzunk e problémával – de nincsenek meg...”

Hát igen. A segítség körüli több hónapos heves vita a kongresszus és a kormány között nem vált Amerika dicsőségére. A támogatás tervét Bush elnök júliusi varsói és budapesti látogatásán jelentette be. Az elnök összesen 455 millió dollárt javasolt a két országnak. A demokraták jóval többet akartak, de a kormány, a republikánusok ezt a költségvetési hiány miatt ellenezték. A segély túlnyomó része egyébként Lengyelországot szolgálta. A Magyarországnak szánt 81 millió dollárból a legnagyobb tétel a magánberuházásokat hitelekkel ösztönző, 40 millió dolláros alap volt, amely 1995-ig működött.

Aztán szeptemberben Flora Lewis, a The New York Times ismert publicistája arról írt, hogy a dunai államok szövetségének kossuthi gondolata ismét időszerű lehet: vezető szovjet biztonságpolitikai szakértők magánbeszélgetésekben kezdik emlegetni a finn modellt.

„A finnesítésen nem Moszkva uralmát értik (bizonyos gazdasági önállósággal), hanem igazi függetlenséget, de megegyezéssel arról, hogy az érintett államok nem veszélyeztetik a Szovjetunió biztonságát.”

Kossuth terve

Flora Lewis felidézte, hogy Kelet-Európa egyetlen nemzetiségi problémáját sem oldotta meg. „Ennek következtében ezek az államok most egyenként kopogtatnak az európai közösség kapuján: gyenge, egymással vetélkedő kérelmezők.” Aztán felidézte: a 19. század közepén született a kossuthi gondolat. Átalakítani az osztrák–magyar birodalmat dunai államszövetséggé, amelyben önkormányzatot, szuverenitást is kaphatnak a nemzetiségek anélkül, hogy szétrombolnák együttműködésüket.

„A Kossuth-féle terv megvalósításával elkerülhették volna az első világháború tragédiáját. Érdemes a tervet most újra megvizsgálni. Meglepő nosztalgia tapasztalható Ausztria-Magyarország egykori kapcsolatai, nyíltsága iránt. A szövetség valamilyen fajta felújítása más központot teremtene az esetleg egyesülő Németország helyett a regionális együttműködésre. Egyúttal kiegyensúlyozottabb, függőségtől mentes módot az európai közösséghez való társulásra.” Feltehetjük a kérdést: egy aktívabb, koncepciózusabb amerikai külpolitika megpróbálhatta volna? A kérdés sajnos szónoki.