A Wikileaks-botrány

Egy londoni bíróság előzetes letartóztatásba helyezte Julian Assange-ot, a Wikileaks ausztrál származású, egy ideje Londonban bujkáló alapítóját, aki december 7-én önként bevonult a Scotland Yardra. Nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, mert két nő azt állítja: Svédországban szexuálisan molesztálta őket. Assange közölte: politikai indíttatású hajtóvadászat folyik ellene, mert a Wikileaks közzétett több mint kétszázötvenezer bizalmas amerikai diplomáciai sürgönyt. Ám emiatt nem tudták volna kivonni a forgalomból.

Az eredeti kiszivárogtató nem ismert, bár az amerikai szárazföldi erők egyik közkatonáját, a korábban Irakban hírszerzési elemzőként dolgozó Bradley Manninget több mint százötvenezer külügyi irat jogosulatlan letöltésével vádolták meg. Állítólag ő az, aki – a belső internethálózathoz hozzáférve – egy hacker segítségével kijuttatta a szigorúan bizalmas jelentéseket.

A Wikileaks tehát nem kémkedett, és nem lopott. „Besodorta a szél” a postaládájába a papírokat.

Lopott anyagok

A Wikileaks persze épp azzal a céllal jött létre, hogy nyilvánosságot adjon a közvélemény elől elzárt vagy eltitkolt információknak.

Az amerikai adminisztráció mindenesetre hajtóvadászatot indított a Wikileaks és minden segítője ellen. Joe Lieberman, a szenátus belbiztonsági bizottságának elnöke közölte: „A Wikileaks illegális, felháborító és gondatlan cselekedetei kompromittálták nemzetbiztonságunkat, és világszerte életeket sodortak veszélybe. Egyetlen felelősségteljes vállalatnak – legyen az amerikai vagy külföldi – sem szabad a Wikileaksnek segédkeznie abban, hogy ezeket a lopott anyagokat terjessze.”

Peter King, a képviselőház belbiztonsági bizottságának leendő elnöke pedig Hillary Clinton külügyminiszternek azt írta: a Wikileaks kimeríti a terrorszervezet fogalmát, és „nyilvánvaló, közvetlen” veszélyt jelent az USA nemzetbiztonságára nézve.

Az ausztrál kormány ellentétes állásponton van. Kevin Rudd külügyminiszter a Reutersnek azt mondta: a sürgönyök nyilvánosságra kerüléséért jogilag azok felelősek, akik eredetileg kiszivárogtatták őket, nem pedig Julian Assange. Hozzátette: az ügy felveti azt a kérdést is, hogy az Egyesült Államok megfelelően gondoskodik-e titkos iratainak biztonságáról. Rudd megerősítette: Ausztrália konzuli segítséget nyújt Assange-nak a kihallgatások során.

Washington a botrány kirobbanását követően nyomás alá helyezte a Wikileaksszel kapcsolatban álló pénzintézeteket és az internetes szolgáltatókat. Az alapító és honlapja űzött vaddá vált. A szolgáltatók letiltották szervereikről, a bankok befagyasztották számláikat. Assange ezért kénytelen volt feladni magát. Csatája időlegesen véget ért, ám a háború folytatódik. A portál – újabb és újabb menedékszervereken – tovább működik.

A Wikileaksszel kapcsolatban álló szolgáltatók szervereit a diplomáciai üzenetek kiszivárogtatása óta folyamatosan támadták. A portállal szimpatizáló netes kalózok visszatámadtak: megostromolták a Wikileakset ellehetetlenítő cégeket. Ha ehhez hozzátesszük, hogy állítólag a csatákba közvetve beszállt az amerikai kormányzat is, akkor joggal üzente híveinek a Twitteren John Perry Barlow, a kibertér függetlenségi nyilatkozatának megfogalmazásáról ismert netguru: „Megkezdődött az első komoly infoháború. A csatatér a Wikileaks. És ti vagytok a katonák.”

A most közreadott diplomáciai dokumentumok egyébként – legalábbis politikai értelemben – semmi rendkívülit nem tartalmaznak. Hisz Budapestről is pontosan tudható, mit gondolhatnak Berlusconiról az amerikaiak. De az is nyilvánvaló, hogy nem csupán az amerikai diplomaták és nemcsak Magyarországon mérik fel jó előre, mit várhatnak egy másik politikai garnitúra embereitől. Ezért reagáltak olyan visszafogottan – vagy éppen sehogy – azok a politikusok és kormányok, amelyek nevetség tárgyává váltak az iratok közlése nyomán.

Ám nyilvánosságra kerültek olyan adatok is, amelyek alapján be lehet azonosítani az USA-val együttműködő személyeket a világ számos forró pontján. Vajon ilyen esetekben meddig terjed az információ szabadsága, és hol kezdődik az erkölcsi alapú önkorlátozás?

Tüköroldalak

Ez a dilemma is hozzájárult a Wikileaks stábján belüli szakadáshoz. A szervezet volt szóvivője, Daniel Domscheit-Berg azt nyilatkozta: azért hagyta el a csapatot, mert túlságosan is az Egyesült Államokra koncentráltak, miközben más információk elsikkadtak. „Nem volt világos, hogyan születnek a döntések” – mondta.

A Wikileaks-botrány számos fontos tanulsággal és következménnyel jár. A történtek nyilvánvalóvá tették a Streisand-effektust. A művésznő még 1993-ban tiltakozott a kaliforniai házáról készült fotók közlése ellen, de minél inkább tiltakozott, annál több helyen bukkantak fel a fotók. John Gilmore, az Electronic Frontier Foundation alapítója egyszerű hálózati funkcióként írta le a jelenséget: „A net a cenzúrát veszteségként értelmezi, és megkerüli.” Bár a Wikileaks eredeti portálja már nem érhető el a neten, sok ezer tüköroldal vette át a funkcióját. A dokumentumok immár bárhonnan könnyedén letölthetőek.

Fontos tapasztalat a média viselkedésének álságossága. Számtalan sajtótermék bírálta a Wikileaks eljárását. De cápaként csaptak le az információkra, és vették át azonnal a weblapon megjelenteket. Lelkiismeret-furdalás nélkül azt adták, amire a legnagyobb kereslet volt.

Logikus tehát a kérdés: lehet-e, érdemes-e – akár nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva – korlátozni az internetes tartalmakat? Az internet ugyanis a globális információcsere helyszíne. Nincs globális törvény, sem globális eszköz a megregulázására. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha világszenzáció jut egy orosz netező birtokába Amerikáról, moralizálni kezd az USA érdekeiről, és megretten az amerikai nemzetbiztonsági törvénytől. Nem is tud róla. Teszi, amit sok millió társa tenne: kiküldi az információt a világhálóra.

Az internet népe az információszabadságban szocializálódott. Ez a tömeg pedig időről időre megszüli azokat a dzsungelharcosokat, akik készek a nyilvánosságot minden egyéb megfontolás elé helyezni. Egyértelművé vált: a kódok, jelszavak, biztonsági rendszerek semmit sem érnek, ha csupán egyetlen „csap” is marad a rendszerben. Azon keresztül minden kifolyik.

Jönnek a bankok?

Nem csoda, hogy a Wikileaks csaknem kizárólag amerikai – és nem, mondjuk, iráni, orosz vagy kínai – forrásból jutott titkos dokumentumokhoz. Vagyis a könnyebbik utat választotta. És választja a jövőben is, hisz a portál működtetői most egy amerikai nagybank bizalmas belső levelezésének nyilvánossá tételére készülnek. Jóslatuk szerint a birtokukban lévő dokumentumok nem csupán magát a bankot dönthetik be, hanem megrázhatják az egész amerikai és nemzetközi bankrendszert. És az már nemcsak a kormányoknak fog fájni.