A török elnök célkeresztbe vette azokat az anyákat is, akik igazságot szeretnének meggyilkolt gyermekeiknek

- Szőke, tedd el azt a fényképezőgépet – kiabált rám egy rendőrnő. Én viszont előbb levegőhöz szerettem volna jutni, ami a hatalmas könnygázfelhőben nem volt éppen könnyű feladat. Közben egy idős nő jelent meg mellettem, hóna alatt több palack vízzel.

– Tessék, gyermekem – nyújtotta át az egyiket. Meg sem köszönhettem, ő már a többi fuldoklóról gondoskodott. Egy kicsivel arrébb rendőrnők sorakoztak fel az újabb rohamra. Az egyik közeli kapualjból intettek nekem, hogy menjek hozzájuk, bár sokan vannak ott, de szorítanak helyet. Éppen hogy elfértem. Mellettem egy néni nagyot sóhajtott, majd kurdul annyit mondott, hogy

ezeknek semmi sem szent, még a gyász sem.

A modern Törökország történelmének egyik legsötétebb időszakában, a kilencvenes években sorozatban váltották egymást a kormányok, iszlamista és kommunista terrorszervezetek támadtak, és összeomlóban volt a gazdaság. Sorra tűntek el az ellenzéki politikai aktivisták.

1995-ben történt, hogy a kurdokkal rokon zaza kissebbséghez tartozó Hasan Ocak az egyik nap nem ment haza. Édesanyja, Emine a fia keresésébe kezdett. Hasant hónapok múlva egy erdőben, eltemetve találták meg, testét a felismerhetetlenségig megcsonkították, s feltehetőleg megfojtották. A hatóságok nem voltak hajlandók nyomozást indítani az ügyben. A Szombat Anyái mozgalom ekkor jött létre. Az ötlet nem volt új. A nyolcvanas évek argentin katonai diktatúrájában hetente tüntettek az anyák az eltűnt gyermekeikért. Megvolt a minta.

Az első években a rendőrség többször is erőszakot alkalmazott a tüntetőkkel szemben, míg végül 1999-ben betiltották a mozgalmat. 2009-ben az akkor éppen miniszterelnök Recep Tayyip Erdogan udvarolni kezdett a vallási és etnikai kisebbségeknek, s ekkor ismét engedélyezték a szombati összejöveteleket. Az eltűntek jelentős része a kurd vagy az alevi kisebbséghez tartozott. Azt azonban a hatóságok továbbra is elutasították, hogy foglalkozzanak a különös körülmények között eltűnt csaknem ezer civil ügyével. A kormány arra hivatkozott, hogy az esetek még a 2002-es hatalomra kerülésük előtt történtek.

Fotó: A szerző felvétele

Lassan tíz éve tehát ismét minden héten találkoznak az anyák abban a reményben, hogy egyszer majd igazságot szolgáltatnak nekik. 2015-ben még „a világ legszegényebb államfője”, az uruguayi José Mujica is tiszteletét tette a megmozduláson. Két évvel ezelőtt, a hatszázadik alkalomra több mint ezren jöttek el, köztük politikusok, művészek, közéleti szereplők. Sőt, a török és kurd diaszpóra is több szimpátiatüntetést tartott Németországban és Hollandiában.

A hétszázadik alkalomra szintén alaposan felkészültek. Isztambulon kívül Bécstől Buenos Airesig tizenhét ország mintegy harminc városában tartottak szimpátiatüntetést. Míg külföldön ebből sehol nem volt probléma, Süleyman Soylu belügyminiszter az utolsó pillanatban betiltotta a gyülekezést. Annyira az utolsó pillanatban, amikor a helyszínen már összegyűlt egy kisebb tömeg. A jelenlevők között ott voltak az ellenzéki balliberális párt, a Népek Demokrata Pártja, a HDP képviselői is. A párt elkötelezett híve a nemi egyenlőségnek, éppen ezért mindig két társelnöke van, egy férfi, aki most Sezai Temelli, illetve egy nő, jelenleg Pervin Buldan. Az előbbi török, utóbbi kurd származású. Rajtuk kívül ott volt még a pártból Garo Paylan örmény származású keresztény képviselő is, illetve Hüda Kaya, aki a vallásosabb kurdokat képviseli a párton belül. A közéleti szereplők közül egyedül Barbaros Sansal divattervező jött el, aki a rendszeres halálos fenyegetések ellenére is mindig bátran kiáll az emberi jogokért, és élesen bírálja a jelenlegi rendszert. S persze ott voltak természetesen a mozgalmat alapító anyák, így az idén nyolcvankét éves Emine Ocak is.

A földön ülő, körülbelül ötvenfős csoportot hamar körbezárta a rendőrség, a környező utakat pedig lezárták, nehogy bárki társulhasson hozzájuk. Egy körülbelül húsztagú társaság próbált csatlakozni a tüntetőkhöz, de nem tudtak odajutni hozzájuk. Ekkor kezdtek először oszlatni, a rendőrök egy teázóba szorították be az embereket. Hogy az összecsapás zaja ne zavarja a szomszédos utcákban sétáló turistákat, valahonnan hangosan kampánydalokat kezdtek el játszani.

Ekkor tartóztatták le az első embereket. A rendőrség ezután mindenkit felszólított, hogy azonnal hagyják el a helyszínt. Senki sem engedelmeskedett. Néhányan az út közepére ültek tiltakozásul, ekkor a rendőrök újból rohamoztak. Garo Paylan a testével próbálta védeni a tüntetőket a gumibotoktól, amivel azt érte csak el, hogy ő is kapott. A parlamenti képviselőt a szemem előtt ütlegelték a rendőrök.

Az alig több mint egytucatnyi civilt csak vízágyúval és gumilövedékekkel tudták feloszlatni. Néhány óra leforgása alatt negyvenhét embert tartóztattak le, köztük Emine Ocakot, akinek ez már a sokadik rendőrségi ügye a mozgalomban betöltött szerepe miatt. A kormánypárti médiában az eseményeket még csak említésre sem méltatták. Helyette több cikket közöltek arról, hogy az Egyesült Államok az összeomlás szélén áll, Melania Trump beadta a válópert, az EU-ban súlyos hiányosságok vannak az emberi jogok terén, vagy hogy a török gazdaság dübörög.

A hatóságok egyetlen hivatalos közlemény adtak ki, amelyben azzal indokolták a megemlékezés betiltását, hogy a közösségi médiában a terrorszervezetnek minősített Kurdisztáni Munkáspárthoz kapcsolódó oldalak is támogatták az eseményt. Így a megemlékezők ugyanúgy terroristává váltak, mint sok mindenki más Törökországban, aki nem kedveli a jelenlegi hatalmat.

Erdogan kifejezetten szereti terroristának bélyegezni azokat, akik nem értenek egyet vele, ellenzéki újságírókat, kurd néptáncosokat, valutájukat török lírára át nem váltó civileket és még sokakat. Az elnök közben hosszú éveken keresztül nagy pénzösszegekkel támogatta a dzsihsdista Hamászt,

azt a szervezetet, amelyet még a muszlim országok jelentős része is mélyen elítél terrorcselekményei miatt.

Úgy tűnik, több mint két évtized után a kormány most végképp le akar számolni azoknak az anyáknak a mozgalmával is, akik igazságot szeretnének meggyilkolt gyermekeiknek. Ők viszont nem tágítanak, a szombati események után is ugyanaz az üzenetük. Jöhet könnygáz, gumilövedék, vízágyú, oszlatás, ők mindaddig kitartanak, míg a török állam nem lesz hajlandó vállalni a felelősséget gyermekeik haláláért.