A találkozás iskolája

Nem kevesen tapasztalták már, hogy a mai német állami középiskolák szelleme más, szabadabb, mint a magyaroké. A nálunk még mindig gyakorta honos „poroszos” biflázás, a lexikális ismeretek megkövetelése helyett itt az önálló gondolkodásra, a probléma-megoldó készségekre, a kreativitásra összpontosítanak. A közoktatás a szövetségi köztársaságban helyi ügy és Budapesten Baden-Württemberg tartomány tantervei alapján oktatnak. Aligha véletlenül: erről a vidékről jöttek hajdan Magyarországra a „sváb” telepesek – majd sokukat e dél-német tartományban fogadták vissza, amikor a háború után (sok igazságtalansággal kisérve) kitelepítettük őket. Az akkor elűzöttek közül sokan már régen „haza” járnak és segítenek, ahol tudnak. Így is.
A német szövetségi kormány 14 tanárt küld és fizet, az iskolát fenntartó alapítványt jelentős összegekkel támogatja Baden-Württemberg, a magyar állam és Budapest is. Magán-iskoláról lévén szó, azért itt fizetni kell, nem is keveset. Ám téved, ki azt hinné, gazdag családok buta gyerekei élik itt világukat. Szigorú a válogatás: nem csak a németet kell már felvételnél jól tudni – általában értelmesnek, rátermettnek kell lenni… Többször annyi a jelentkező, mint a hely.

Hogyan beszélhetünk „perfektül” németül?

A négy osztályos elemibe csak német anyanyelvűek mehetnek. Itt persze mindent németül tanítanak, aztán másodiktól kezdik az angolt, harmadiktól a magyart. De hogyan lesz akkor „perfekt” német a magyar gyerek? Ő a Thomas Mann nevét viselő, 8 osztályos gimnáziumban kezdi. Az első öt évben párhuzamos osztályokban tanulnak, külön a németajkúak, külön a magyarok. Az utóbbiak beható német-oktatást is kapnak s egyes tárgyakban már ezekben az években az anyanyelviekkel együtt látogatják a német nyelvű órákat. A két utolsó évben már maradéktalanul együtt találjuk őket a német nyelvű oktatásban s végül választhatnak: a német, vagy a magyar érettségit teszik le – vagy akár mindkettőt. Nem gond, hiszen a magyarok magyar irodalmat, történelmet, biológiát, kémiát anyanyelvükön tanulhatnak, a németek pedig (nem kevés a gyerek vegyes-házasságokból) felvehetik a magyar nyelv és irodalom, a magyar kultúra ismerete tárgyat.

"Begegnungsschule", azaz a találkozás iskolája, határozza meg magát az intézmény. A nyolcosztályos gimnázium diákjainak kereken a fele magyar. A másik fele túlnyomórészt német, de vannak osztrákok, néhány svájci. Ezek között a magyar és német ajkú gyerekek között, akik az ötven tagú, gondosan kiválogatott tantestület német és magyar tanárai alatt együtt nőnek fel, egymás nyelvét megtanulva életre szóló kapcsolatok születhetnek. Nem csak egymás között – országaik között is, a gazdaságban, a kultúrában, a politikában. Erre nevelik őket -és toleranciára, a másik, a másfajta megbecsülésére.

A sajátos előd: a Reichsdeutsche Schule

„Kevesebb antiszemitizmust éreztem a budapesti Reichsdeutsche Schule-ben, azaz a Német Birodalmi Iskolában, mint egy magyarban – emlékezett Papp Zsigmond Gábor dokumentumfilmjében Kornai János. Ő is odajárt, a Damjanich utcába, akárcsak Karinthy Ferenc, Székely Éva és más „nem-árja” fővárosi polgárgyerekek. 1907-ben, a pesti németajkú református gyülekezet (máig működő) Hold utcai házában alapították az első német magán-iskolát. Magyarok „a germanizálás központjának” minősítették s az Országgyűlés heves ellenérzésekkel viseltetett. Így csak három év után kaptak engedélyt azzal: egyedül birodalmi német gyerekeket taníthatnak. 1917-ben költöztek az akkor még elegáns vidéknek számító Damjanich utcába, utóbb aztán Klebelsberg Kunó személyében befolyásos támogatóra találtak és fejlődhettek. A Reichsdeutsche Schule 1924-ben (!) bevezette a 12 osztályos, majd a koedukált oktatást. A német mellett latint, angolt, franciát kellett tanulni s naponta volt torna. E Főreáliskola érettségije kitűnő belépőt adott mindenhová.

A weimari Németország állt mögötte – majd egészen sajátosan alakult története a hitlerájban. Későbbi tanárai túlnyomórészt éppen azért vállalták a budapesti munkát, hogy ne legyenek a Harmadik Birodalomban. Amely persze azért a magáénak tekintette. Így ellátogatott a Damjanich utcába 1935-ben von Neurath külügyminiszter, utóbb Baldur von Schirach, sőt, Goebbels is. Az utóbbiak alkalmasint agyvérzést kaptak volna, ha megtudják, hogy a tiszteletükre felsorakozott diákok között nem csak egy herceg Hohenlohe, vagy von Jagow német követ lánya található, hanem sok gyerek a nürnbergi faji törvények hatálya alá esik. Ám amikor valaki horogkeresztet festett a falra, az igazgató közölte: ebben az iskolában nincs politizálás – ha a tett ismétlődik, az illetőt kicsapják. Nem ismétlődött.
Fritz Lange, 1937-től a RDS igazgatója, persze pontosan tudta, hány „nem árja” diákja van. Az izraelita vallásúaknak a magyar zsidótörvények elfogadásakor menniük kellett, de a kikeresztelkedettek maradhattak. Lange 1944-ben, a németek bevonulása utáni napon behívatta az érintett, végzős gyerekeket, mondván: másnap az ő számukra rendkívüli érettségi – azután vigyázzanak magukra... Októberben kitűzték a házra a nyilaskeresztes lobogót. Így a hordák az épületet elkerülték, megmenekültek a pincében bujkáló zsidó gyerekek.

Akik túlélték a háborút: németek, magyarok s más nációk fiai-lányai (17 országból állt össze a diáksereg) nosztalgiával emlékeznek. A szinte mindvégig demokratikus szellemű, humánus, toleráns, színvonalas oktatásra. A tanárokra, akiknek ugyan be kellett lépniük a nácipártba, de ez gondolkodásukon, magatartásukon mit sem változtatott. Egy volt közöttük barna, ő foglalkozott a Hitlerjugenddel. Amit a német gyerekek nagy része rühellt s csak egyszer egy héten, szinte szégyenlősen húzták magukra az egyenruhát.

A Reichdeutsche Schulét egy papa is megörökítette a Pesti Naplóban. Karinthy Frigyes írta 1932-ben: „A fiatalabb gyerekem a Német Birodalmi Iskolába jár, a Damjanich utcába. (…) Ebben a pesti német iskolában nem fukarkodnak a dicsérettel. Valahogy úgy érzi az ember, hogy ez az iskola örül a diákjainak, szereti őket. Az egész felett ott lebeg a humanista német szellem, a szó legjobb értelmében. A régi német erények szelleme – az új német hibák nélkül”.

.