A Sziriza és mi
Ki hitte volna, hogy a szélsőbaloldalinak tekintett – voltaképp kommunista gyökerű – görög Sziriza párt úgy arat fölényes győzelmet a minapi választásokon, hogy koalícióra lép egy minősítetten szélsőjobboldali politikai formációval, az ANEL-lel? A Szirizának, amely halálos csapást mért az eddig kormányzó szociáldemokrata és jobbközép pártokra, mindössze két mandátum hiányzott ahhoz, hogy abszolút többséget szerezzen, minthogy azonban ez nem sikerült neki, matematikai kényszerházasságot kötött. Egy ilyen formáció az uniós Európa egyetlen államában sem lett volna elképzelhető. Még akkor sem, ha szélsőbal és szélsőjobb között szinte mindenütt létezik egy erős kötelék: a Németország által kierőszakolt spórolás, a mindenáron való takarékosság, az úgynevezett megszorítások visszaverése. Alekszisz Ciprasz miniszterelnöknek azonban nem voltak skrupulusai. Külpolitikai tekintetben végképp nem – és ez a történetnek talán nem jelentéktelen szála.
Joschka Fischer volt német külügyminiszter mondja: jobb, ha szembenézünk azzal, hogy Merkel kancellár konok takarékoskodási programja – azzal a jelszóval, hogy növekedés csak ott lesz, ahol a költségvetést és az államháztartást egyensúlyban tartják – összeomlott. Szó, mi szó, 2010-ben, amikor összeomlás előtt álltak, a folyamatosan számokat hamisító görögökre egy elképesztő nagyságú mentőprogram (ma már bruttó több mint 300 milliárd euró) fejében az úgynevezett trojka – az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap – kegyetlen megszorításokat erőltetett. Aminek lett foganatja, de nem olyan, amilyennek akarták. Igaz, a költségvetési hiány és a folyó fizetési mérleg hiánya jelentős mértékben zsugorodott, de velük együtt nőtt – nem csökkent – a munkanélküliség, romlott az életszínvonal és nőtt a bérből és fizetésből élő emberek elkeseredett dühe. Nem értették, miért kell áldozatot hozni, amikor semmi hozadéka nincsen.
Na, ennek véget vetünk – ez volt Cipraszék jelszava. Varufakisz, Ciprasz pénzügyminisztere a múlt héten egyszerűen felmondta az együttműködést a trojkával, és közölte, hogy a továbbiakban Görögország csak egyenként tárgyal azokkal az államokkal, amelyek a fönt említett összeg hetven százalékával kisegítették. Nem kér abból – amiből hajdanán Orbán se akart kérni –, hogy a kölcsönpénz felhasználását a trojka, kivált az IMF ellenőrizze.
Ciprasz azzal kezdte kormányfői működését, hogy leállíttatta a privatizációt (kikötők, energiaszolgáltatók), visszahelyezte állásukba az elbocsátott közhivatalnokokat, kilátásba helyezte a nyugdíjak emelését. Röviden: bevételi forrásokat dugasztott el és közkiadásokat növelt. Ugyanakkor előállt egy akár képtelennek is mondható ötlettel: a hitelezők engedjék el a görög államadósság felét (!), csökkentsék az amúgy is alacsony (alig több mint kétszázalékos) hitelkamatot és kezdjenek tárgyalásokat az egész adóssághalmaz újraütemezéséről.
Itt megint a németekbe ütközik. Angela Merkel hallani sem akar az adósság „leborotválásáról”, pénzügyminisztere, Schäuble ugyancsak nem. A német (és francia) nézet változatlanul az, hogy mindenki olyan kormányt választ magának, amilyet akar – „ezt tiszteletben tartjuk” –, de akármilyen legyen is ez a kormány, tartsa tiszteletben azt, amivel tartozik. A németekkel egyetértenek mindazok, akik nem vettek fel mentőcsomagot, hanem finanszírozták a bajbajutottakat (spanyolokat, olaszokat, ciprusiakat).
A baj csak az, hogy valamennyi bajbajutott közül Görögország látszott a legkevésbé késznek arra, hogy megreformálja a gazdaságát. Mások igen, ami látszik a spanyol, olasz, ciprusi számlákon. Az adóelkerülés, adócsalás, az intézményesített korrupció a görögöknél ma éppoly népszerű, mint valaha volt. Ezt mindenki tudja, és aki akar, az se csodálkozzon, ha az Európai Központi Bank óvakodik likvidást (készpénzt) folyósítani a bajban levő görög bankoknak, amelyekből menekül a tőke és egyre fogyatkozik a betétek mennyisége.
De! Nincs olyan szándék, hogy a görögöket kiebrudalják az euróövezetből. Annyi adósságuk van az euróövezeti országok kezén, hogy a fizetésképtelenség (magyarán: csőd) lerántaná a hitelezőiket is. Tehát Ciprasz és Varufakisz nem kalkulál rosszul, amikor abban reménykedik, hogy az ő országuk egyedi-egyéni megállapodásokkal ki tud keveredni a bajból. Ha nem engedik is el a tartozásaikat, játszhatnak az átütemezéssel és a kamatokkal. A kalkulációjuk okos. Pontosan tudják, hogy ha a görög adósságok felét (vagy ki tudja, hányadát) elengedik, akkor jönnek a nyomukba a spanyolok, a portugálok és az írek is, mondván: ami a görögöket megilleti, az őket is. És akkor az euró már össze is omlott, hiszen ekkora adósságtömeget nincs isten, aki átvállalhatna.
Hosszú alkudozásra kell számítanunk. (Még szerencse, hogy Magyarország nem tagja az euróövezetnek.) Voltaképp az a megkapó, hogy egy olyan kicsi, voltaképp – európai mércével mérve – jelentéktelen gazdaság, mint a görög, egy olyan katasztrófát idézhet elő, amilyenre az ereje semmiképp sem jogosítja fel. Na igen. Ha nem tömtek volna bele annyi pénzt, nyilván más lenne a helyzet, de ezen már nem lehet változtatni. Hacsak Merkel nem gondolja úgy, hogy Görögországtól jobb volna megszabadulni, mint az euróövezetben tartani. A kancellár asszony bátor ember, de ehhez a jelek szerint nincsen meg benne az elszántság. Jobb szereti a tartós békét.
Vajon most is – kérdezem én –, amikor a görög koalíció politikailag a szankciókkal sújtott Oroszország felé tájékozódik? Ez a probléma politikai komponense. Tudniillik a Sziriza és az ANEL nemcsak megszorításellenesek, hanem Moszkva-barátok is. Ciprasz – mint uniós politikus – „élből” elítélte a Krím félsziget annektálása utáni uniós büntetőintézkedéseket. A múlt év májusában Moszkvában Putyin belső körével tárgyalt – csupa olyan emberrel, akit részint az Egyesült Államok, részint az unió kiközösített! 2014 szeptemberében a Sziriza összes uniós képviselője az EU és Ukrajna között létrejött társulási szerződés ellen szavazott az Európai Parlamentben. Maga Putyin sietett gratulálni a Sziriza választási győzelméhez, az ANEL meg egyfolytában hajbókol a Görögországban állomásozó orosz diplomatáknak.
Kérdés: mit segít mindez a görögökön? Egyfelől az adósságukat újra akarják tárgyalni azokkal az országokkal, amelyek újabb szankciókat kívánnak bevezetni Ukrajna miatt Oroszországgal szemben. Másfelől nyíltan oroszbarátok. De nemcsak azok, hanem az orosz szélsőjobb és az oda tartozó putyinista ideológusok (például a hírhedt Alekszandr Dugin) kedvencei. Mellesleg jellemző, hogy Dugin Görögországot és Ciprust a nemzetközi monopoltőke áldozatainak tekinti, és örvendezik afölött, hogy a nyugati liberalizmusnak nyílt ellenfelei támadtak az unión belül. Vajon mit „keresnek” ezen a kettős politikán Cipraszék?
De (hogy haza is nézzünk egy kicsit) Görögország messze nincs egyedül abban az országsorban, amelyik szíve szerint enyhítene – nem szigorítana – az Oroszország elleni szankciókon, tekintet nélkül a legutóbbi napok ádáz eseményeire (vö. Mariupol). Ide sorolják Ausztriát, Szlovákiát – és Magyarországot. Noha egyikükben sincs szélsőbal–szélsőjobb-koalíció, nem is lesz, de szövődik egy olyan szövetség, amelynek a termését Putyin arathatja le. Ne feledjük: a görögök uniósok, akárcsak mi és az említettek.
Őszintén szólva egy kicsit se tudok örülni annak, hogy egy társaságba kerülünk a Szirizával és az ANEL-lel, Putyin lobbistáival. A magyar külpolitikának illene számolnia ezzel. Még akkor is, ha a görög válsághoz semmi közünk, és amennyire tudom, mi görög államkötvényeket nem vásároltunk fel, főjön mások feje emiatt. De az, hogy benne vagyunk egy tömbben, amelyik oroszbarátnak mondható, egyáltalán nem tagadható. Felírják a számlánkra.
