A srebrenicai hóhér

Ha a még mindig szökésben levő egykori krajinai szerb elnököt, Goran Hadžicot nem tekintjük, a Bosznia-Hercegovina területén zajló polgárháború összes főkolomposa elnyerte a büntetését vagy ítéletre vár. Többek, közöttük Miloševic` volt szerb állam- és pártvezető már nem élnek. Európa-politikai szempontból két, igazán kényes ügy maradt utolsónak, két tábornoké. Az egyik a horvát Ante Gotovina, a horvátországi szerbek nemezise, akit 2005-ben kaptak el a Kanári-szigeteken, és hatévnyi pereskedés után másfél hónapja ítélték 24 évi elzárásra; a másik Ratko Mladic`, a srebrenicai hóhér. Az Európai Unió világossá tette, hogy amíg e kettő kézre kerítésében nem tapasztal kellő együttműködést horvát, illetve szerb részről, addig a szervezet kapui zárva maradnak mind e két nép előtt. A Gotovina-ügy jó pár éve lezárt lévén, Horvátország fél lábbal az EU-n belül van, Szerbia azonban jó esetben is csak „ante portas” érezheti magát: még tagjelölti státusa sincs (mint Montenegrónak), a csatlakozási tárgyalások megkezdésének időpontja pedig ugyancsak várat magára.

Ellentétben a francia idegenlégióban nevelkedett, majd köztörvényes bűnözőként Franciaországban elítélt, később obskúrus közép- és dél-amerikai rendszerek katonai zsoldoskiképzőjeként működő Gotovinával Ratko Mladic` szabályos katonai karriert csinált a titói Jugoszláviában. Katonai főiskola, tiszti majd főtiszti, a legvégén, ötvenhez közeledve, tábornoki rang. Neki könnyű volt, másoknak nehezebb, mivelhogy a jugoszláv népfelszabadító hadseregben (JNA) mindig is a szerb hegemónia érvényesült.

Mladic` csecsemő volt még, amikor elveszítette apját, Tito partizánját. Nem mellékesen: abban a boszniai (hercegovinai) faluban ölték meg, ahol a hitlerista horvát bábállam vezére, Ante Pavelic` születt. Ha időben pár évtizedet előreugrunk, elmondható: sajátos elégtételt vett az apjáért, ő volt annak a JNA-hadtestnek a parancsnoka, amely a horvátországi Kninben székelt, s amely a frissen kikiáltott horvát függetlenség dalmáciai bázisát, Zadart, Splitet ágyúzta szünet, de eredmény nélkül. (Újabb párhuzam: a Gotovina-klán székhelye Zadar és környéke volt, s maradt is, a mai napig.)

Ratko Mladic` tábornok a horvátországi Kninből – ahol megalakult a „független” Krajinai Szerb Köztársaság – Bosznia szerb területeire vonult vissza, ahol egy hajdani szarajevói költő és pszichiáter, bizonyos Radovan Karadžic` (ma ugyancsak Hága foglya) 1992 elejétől már önálló, később népakarattal legalizált szerb köztársaságot (Republika Srpska – RS) üzemeltetett, amelynek önálló uniformisba öltöztetett fegyveres erejét a JNA Mladic` parancsnokolta boszniai (és horvátországi) szerb egységei képezték.

Birodalmi álmok

A tábornok soha nem bocsátotta meg Németországnak, de a többi NATO- vagy uniós tagországnak se, hogy elismerte a független Horvátországot. Az ő szemében – ezt el is mondta egy angol újságírónak – a németek „a horvát fasizmus feltámasztásával” voltaképp a Negyedik Birodalom építésébe fogtak bele. Ami persze úgy volt kapitális baromság, ahogy, de érzelmileg felfogható: a két háború közötti Jugoszlávia szétverése is Szerbia megtámadásával és a horvát bábállam világra segítésével kezdődött 1941-ben. Eltökélte, hogy legalább Boszniában megvédi, illetve megszerzi azt, ami szerinte a szerbeket illeti meg, s később a jugoszláv egységállam boszniai romjait Nagy-Szerbiába tagosítja be.

A boszniai polgárháborúban Mladic` valójában Miloševic` nagyszerb álmainak megvalósításán dolgozott. Nem annyira a szerbiai elnök miatt – a politikusokat soha nem becsülte sokra, talán Karadžic` volt az egyetlen kivétel –, hanem meggyőződésből. Az a kegyetlen fanatizmus, amivel katonáit ráuszította a majdnem védtelen Szarajevóra, a muszlim többségű boszniai fővárosra, példa nélküli volt. Szarajevót majdnem három éven át lőtték a környező hegyekből. Éheztették, rommá tették, lakóit válogatás nélkül gyilkolták. Közben az RS hadserege akkora részt hasított ki Bosznia testéből, amelyről még Dobrica Æosic` író, Kis-Jugoszlávia (Szerbia és Montenegró) egy éven át (1992–93) volt elnöke is azt nyilatkozta nekem: „Túlnyertük magunkat.” Naná. Akkor még léteztek a Horvátország testéből kiszakított szerb krajinák, és nyomultak megállás nélkül Mladic` hadai.

A mladic`i stratégia abban állt, hogy a szó etnikai értelmében ki kell tisztogatni Szerbia boszniai „járandóságát”, benne muszlim többségű városokkal és körzetekkel. Az ENSZ válasza erre az volt, hogy „védett övezetté” nyilvánított hat várost, közöttük Srebrenicát is. Valamennyi „védett” területet megtámadta a Mladic`-féle haderő, de csak kettőt sikerült elfoglalniuk: Srebrenicát és Zepát.

A többit csak azért nem, mert a NATO-bombázások elérték azt a hatást, amit vártak tőlük. Srebrenicában 400 holland kéksapkás békefenntartó állomásozott; ezek puskalövés nélkül engedték át a 40 ezer ember lakta várost a szerb hadseregnek. (Sőt, még koccintgattak is a szerb katonákkal, talán Mladic` házi pálinkájával, amelyre különösen büszke volt.)

Takarító gyilkosok

Ők aztán kiürítették, menekülni kényszerítették az ottani muszlimokat, majd utánuk eredtek, és nyolcezer férfit, fiút pusztán származás alapján összefogdostak és leöltek – nehogy a boszniai muszlim hadseregnek utánpótlása legyen innen.

A tömeggyilkosság nyomait eltüntették aztán, de nem annyira „ügyesen”, hogy a mindenfelé szétszórt holttestek később ne kerültek volna elő. A második világháború óta ilyen tömeges emberirtást soha, sehol nem követtek el.

Mindez 1995 nyarán történt. Hónapokkal később létrejött az Ohio állambeli Daytonban a Richard Holbrooke „brókerolta” szerb–horvát–muszlim Miloševic`–Tudjman–Izetbegovics-megállapodás Bosznia-Hercegovina egyben tartásáról, amivel Ratko Mladic` mélységesen nem értett egyet. Ettől függetlenül még egy évig ő maradt a Boszniai Szerb Köztársaság fegyvereseinek főparancsnoka, amíg csak Karadžic` utódja, Biljana Plavšic` (ugyancsak hágai elítélt) le nem váltotta. Ekkor már vád alatt állt Hágában, de szabadon sétálgatott Boszniában és Szerbiában is, amíg csak Miloševic` meg nem bukott és a Ðjinðic`-kormány Hágába nem szállíttatta (2001). Innentől kevesebbet mutatkozott a nyilvánosság előtt, tartva attól, hogy dacára az iránta megmutatkozó nacionalista (hadseregbéli, titkosszolgálati) rokonszenvnek meg az őt körülvevő fanatikus testőrség szolgálatainak, egy szép nap mégis lefoghatják. 2002-ben „alámerült”, bujkált. 2006-ban az EU ráunt erre. Megszakította a tárgyalásokat Szerbiával. 2008-ban az unióbarát Boris Tadic`nak és az ő demokratáinak kellett hatalomra jutniuk Szerbiában, hogy Belgrád az egész Mladic`-ügyet kezdje komolyan venni. Ha széplelkek vagyunk, és elhisszük, hogy két éven át folyt a hajtóvadászat az egykori boszniai szerb tömeggyilkos (vagy e gyilkosságok értelmi szerzője) után, amíg végre a hajtók erőfeszítéseit siker koronázta, akkor tapsolunk.

Bűnös vagy hős?

Viszont tudjuk, hogy a vajdasági falucskában elfogott Mladic` Hágának való kiadatását a szerbeknek több mint a fele mind a mai napig ellenzi. Az ember tud ellensége lenni saját magának. Nota bene: Gotovina-ügyben a horvátok jó fele is úgy gondolta, hogy inkább a nemzeti büszkeség, inkább a „háborús hős”, mint az unió előtti hajbókolás. Ha beledöglünk, akkor is emelt fővel járunk. Nehéz ügy a szembenézés, bevallani önnön „hideg napjainkat”.