A rémület pillanatai

A közoktatás „visszaállamosításának” a próbaéve lesz 2013. Szülőknek, tanároknak is. Az első félév eltelik úgy, hogy hiába alkalmaznák a régi megoldásokat vitás helyzetek kezelésére, érvénytelenek lesznek. Az új megoldások java része viszont nincs kész. Az oktatási kormányzat majd a vállát vonogatja, vagy menet közben kitalál még valamit.
Ezzel a nyögvenyelős társasjátékkal kihúzzuk nyárig. Valamilyen napi gyakorlat összecementeződik, és szeptembertől, az új tanévtől ezt hisszük majd „oktatási rendszernek”. Megpróbálunk alkalmazkodni is hozzá. Ha január–február a rémület első, akkor szeptember a rémület második pillanata lesz.
A szokatlanság, az új szabályozási pályák és új függelmi viszonyok azt sugallhatják az érintetteknek, hogy szembe találták magukat az oktatás átalakulásának központi kérdéseivel. Pedig nincs így. Az igazi folyamatok a hétköznapi tili-toli mögött húzódnak. Például: az iskolával kapcsolatban miként élje meg a magyar középosztály, hogy szűkült a mozgástere?
A kilencvenes években az iskolatípusokban, tanrendekben, oktatási módszerekben, iskolák tulajdonlásában kialakult változatosság afféle politikai ajánlat volt a középosztálynak. Nyugat-európai fizetéseket ugyan nem kaphatott, de majdnem nyugat-európai módon nevelhette, iskoláztathatta gyermekét. A sokféleségben megtalálhatta azt, ami státusához, jövedelméhez a leginkább közelített, s hihette: a lehetőségeihez képest a legközelebb tolhatja gyermekét Nyugat-Európához. Mindez életminőségének fontos elemévé vált. A következő tizenöt évben az oktatás igénybevételének tudatossága kiszélesedett, és már a középosztály alatti rétegek egy részét is befolyásolta.
E sokféleséget az oktatási kormányzat most tudatosan szűkíti. Kitalált magának valamiféle oktatási kánont: inkább némettel, mint angollal, több testneveléssel, kevesebb informatikával meg tankönyvek kiszűrésével. Bár ha a szülő akar, még segíthet ezen. De mit csináljon a közoktatási rendszer átlagolásával? Forráshiányos években a közepet a minimálisan lehetséges fölött húzzák meg, ám igen távol a legjobb, leggazdagabb pedagógiai ajánlattól. Hogyan lehet sokféleséget ajánlani azon formák nélkül, amelyeket önkormányzatok vagy más fenntartók és rokonszenvezők beleraktak az alapellátás mellé a rendszerbe?
Az állami iskola persze elfogad majd segítséget tehetős szülőktől, helyi vállalkozásoktól, közösségektől. De ezzel az eddigi oktatási ajánlatnak csak egy része fenntartható. S ha itt is növekszik az állam pökhendisége, majd ezt sem akarják olyan nagyon odaadni. Akkor pedig kiépül egy második oktatási nyilvánosság. A szakkörök, nyelvi laborok – bármi más még – otthagyják az iskolát, és párhuzamos nyilvánosságként léteznek.
A szülők közpolitikai hangulatát nagyban befolyásolja majd az is, milyen lesz az iskola minősége 2013 végén. Ha megtanulják működtetni, nem ez lesz elégedetlenségük legfőbb forrása. Bár nagyon elégedettek úgysem lesznek. Ha azonban a rendszer – függetlenül a megtakarítások indokoltságától vagy indokolatlanságától – roppant kényelmetlennek bizonyul, ez akkor is a kormány teljesítményének mérőszámává válik 2014 tavaszán, ha erről senki nem beszél egy szót sem. Persze, beszélnek majd.
A költségvetési megtakarításoknak vannak rövid és hosszabb távú hatásai. 2011-ben a GDP 5,1 százalékát fordították közoktatásra. Ami megfelelt az EU-átlagnak. Magasabb volt, mint a német vagy a cseh, jóval több, mint a szlovák, de elmaradt az osztrák, a holland, a francia és az összes skandináv mögött. De 2011–13-ban nálunk és máshol Európában is átszabják – a megtakarítások jegyében – az oktatásra szánt forrásokat. És központosított rendszerből könnyebb pénzt elvonni, mint a többcsatornájú rendszerből. A magyar oktatás központosításának a szoros kézben tartás a fő eleme. S hogy ez miként működik a felsőoktatásban, már ebben az évben is láttuk. Az európai képzés minőségében a takarékosság milyensége mostantól erősen kihat majd a munkaerőpiacra kilépő nemzedékeinek felkészültségére is.
A változások nyilvánvalóan szétlökik az oktatási rendszer használóit – társadalmi kapcsolati tőkéik alapján. Már az idei felvételiknél is egyes egyetemek vagy szakok nem egyszerűen a kitalált papírforma szerint nyertek vagy veszítettek. Nem is az a kérdés, a tavalyiakhoz képest hányan vannak azok, akik ebben az évben mégsem jelentkeztek a felsőoktatásba. Hanem az: mely egyetemek veszítettek többet, s hogy ezek társadalmilag is elszigetelődnek-e közben. Néhány műszaki szakot – nem az összest – leszámítva azok a szakok népszerűek, ahol a megszerzett szaktudás felkészíti az ott diplomázókat a kilépésre a nagyvilágba (nyugati nyelvszakok, nemzetközi szak, nemzetközi pénzügyi szakok). Ezekre van fizetőképes kereslet. És vesztesek a gyakorlati gazdasági szakmák (a könyvelőtől a kereskedelmi szakemberekig, a „puhább” társadalomtudományi szakok) s mindaz, ami vidéken marad.
Úgy tűnik, mint eddig, a budapesti egyetemek többsége a jövőben is képes lesz arra, hogy nagyjából egy, a nyugat-európaihoz mérhető szakszerkezetet kínáljon (eddig kevesebb, most majd több családi forrás mozgósításával). A vidékiek pedig igazán kiszolgáltatottjai lesznek a kormány fejszámpolitikájának, amely leginkább egy fejlődő ország felzárkózási papírformáját mutatja: sok műszakival a felsőoktatásban, és a szakmunkásképzés erősítésével középfokon. Még inkább Budapest marad az a hely, ahonnan a nagyvilág hétköznapi fejjel elérhető.