A remetebirodalom robbantgat
Egy atombomba nem kerül sokba. Ha megvan hozzá a műszaki tudás – márpedig a világ legtöbb országában megvan –, és az ország vezetői bebeszélik maguknak: attól lesznek erősek és tekintélyt parancsolóak, ha belépnek az „atomklubba”, akkor az atomsorompó-egyezmény írott malaszt marad. Dél-Afrika önként lemondott nukleáris programjáról, Kadhafi ezredes Líbiája ugyancsak. De egy bizonyos körben, amelyben Irán és Észak-Korea a főszereplő, s talán Szíria a mellékszereplő, nemcsak atom-, hanem rakétaprogram is működik, és nemcsak bombát, de célba juttató eszközöket is építenek egyidejűleg. A játszma legizgalmasabb szereplője Irán, a legkülönösebb pedig Észak-Korea, a „kommunista remetekirályság”. ACZÉL ENDRE írása.
Első pillantásra hihetetlennek tűnik, de így van: a világ vezető hatalmai – az Egyesült Államok, Japán, Kína és Ororszország – évek óta „imádkoznak” az észak-koreaiaknak, hogy hagyjanak fel bombaálmaikkal. A kétévenként éhezésbe hulló Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a Kim család magánbirtoka a lehető legkonkrétabb felajánlásokat kapta, ha felhagy terveivel: cserébe élelmiszerhez, üzemanyaghoz, gazdasági és műszaki együttműködéshez jut, sőt amerikai diplomáciai elismeréshez is. 2007-ben úgy nézett ki, hogy minden sínen van: Phenjanban bejelentették, hogy leszerelik a jongbjoni urándúsítót, amely jó minőségű plutónium termelésére lett volna képes (ma is az); és nem folytatják rakétakísérleteiket. Egy évre rá, amikor a hatoldalú – Kína által kierőszakolt, Dél-Koreát is bevonó – tárgyalások eljutottak abba a szakaszba, hogy miként szabályozzák az önkéntes lemondás nemzetközi ellenőrzését, Kim Dzsongil – a „kedves vezető”, akinek apja, Kim Ir Szen, míg élt, a „szeretett vezér” volt – retirált. Minden tárgyalásról kivonult, általában hamis és mímelt ürügyekkel; csak azért, mert ki akart vonulni. Aztán idén tavasszal olyan dacos kalandokba fogott, amelyektől kis híján elállt a világ lélegzete.
Vérségi jogon
Jött a hír arról, hogy távközlési műholdat bocsátottak fel, bár arra ugyan, hogy erre a világtól teljesen elzárt Észak-Korea népének mi szüksége volna, máig sincs válasz. (Annak idején a Telstarnak köszönhettük, hogy élő képeket láttunk a tokiói olimpiáról, de Észak-Koreába még a szomszédos Oroszország vagy Kína képei se jutnak el.) Valójában a műhold az ügyben teljesen érdektelen szereplő volt, ha egyáltalán volt, mert a kísérlet egy ballisztikus rakétát tett próbára. Hadd reszkessenek a japánok, de még az amerikaiak is! Jött erre egy még megdöbbentőbb hír: az észak-koreaiak föld alatti atomrobbantást hajtottak végre, 2006 óta sorrendben a másodikat. (Amit aztán „megspékeltek” néhány további rakétakísérlettel.) Azaz ígéretükkel ellentétben nemhogy fölhagytak volna az atom- és rakétafegyverkezéssel, de teljes lendülettel folytatták mindkettőt.
Nyugtázom, hogy a kísérleteket nemcsak az ENSZ, az Egyesült Államok, Japán és Dél-Korea ítélte el, szankciókat helyezvén kilátásba, hanem Kína és Oroszország, a két szárazföldi szomszéd is. Igaz, ami e büntetéseket illeti, köztük messze nincs egyetértés. A kínaiak és az oroszok folyamatosan „szelídítenék” Kim Dzsongil rendszerét, nem partnerek drasztikusabb rendszabályokhoz, mert úgy vélik, a tárgyalásoknak nincsen alternatívájuk. Csak épp – s ezt mindketten tudják – pillanatnyilag nincs kivel és miről tárgyalni, a korábbiakhoz képest bármi újat felajánlani, mert Észak-Koreában majdnem átláthatatlan utódlási procedúrák zajlanak. Nincs olyan elemző, aki ezeket ne hozná összefüggésbe az ország nukleáris és rakétafegyverkezésének friss epizódjaival.
A ma 68. életévét taposó Kim Dzsongil „vérségi jogon” vette át 1994-ben „szentként” tisztelt apjától a hatalmat. Ezt megelőzően azonban közel két évtizeden át készítették fel őt az országvezetésre. Nemhogy apja hosszú haldoklásának hónapjaiban, de már évekkel azelőtt is úgy formálódtak a KNDK-t irányító testületek, hogy a külvilág egészen bizonyosan tudta: ő a főnök.
Atyja példájából a fiú nem tanult. Tavaly (alighanem) súlyos agyvérzésen esett át, halálhírét is költötték, hónapokra eltűnt a nyilvánosság elől, aztán mégis magához tért valahogy, de a róla sugárzott képek már egy más, egy megroggyant embert mutattak. És utód sehol a láthatáron.
Kim Dzsongilnek amúgy az Észak-Koreában legitimnek tetsző „vérvonal” miatt nem kell aggódnia, mert három fiúgyermeke is van. Közülük kettő azonban nem látszik alkalmasnak az utódlásra, mert egyikük hamis útlevéllel (nem vicc!) bukott le Japánban, a másik Németországban, egy Eric Clapton-koncerten bukkant fel legutóbb. Így csak a legfiatalabbat, a még húszas éveiben járó Kim Dzsongunt vélik szóba jöhető utódnak Korea-elemzők. De hogy egyikük lesz a KNDK jövendő párt-, állami és katonai vezetője, az teljesen bizonyosra vehető.
Éhezők és rakéták
A helyi központi pártlap februárban, amikor Kim elnök a 67. születésnapját ünnepelte, a „vérvonal” folytatásában jelölte meg az ország jövőjének zálogát. Ez egy olyan kommunista ország, ahol a dinasztia szót nem használják ugyan, de létét természetesnek veszik. Ma még. Amúgy engem kifejezetten elszórakoztat, hogy a Kim csemeték az átkozott Nyugat legkülönfélébb pontjain elegáns éttermekben és rockkoncerteken bukkannak fel, miközben az országlakók 99 százaléka még Dél-Koreában élő rokonaival se igen tud találkozni, és azt a fogalmat, hogy „külföldi utazás”, még csak nem is ismeri. Annak a bürokrata-militarista elitnek, amelyik a KNDK-t kormányozza, életvitel dolgában is egészen különleges privilégiumai vannak.
De a „melyik fiú?” problematikája voltaképp másodlagos is ahhoz képest, hogy melyiket melyik rokoni, politikusi és főként tábornoki csoportosulás támogatja. Hajlamos vagyok hinni azoknak a hipotéziseknek, hogy a Kim-rendszer azért fordult el önként vállalt leszerelési irányától, mert a hatalmasra duzzasztott hadsereg egyes erős emberei ebben a kényes utódlási periódusban mindenáron „erőt” akarnak mutatni, s nem is annyira a külvilág, mint önnön népük felé. Vagy önmaguknak. Ezeket az embereket valószínűleg az a balhit hajszolja, hogy ha a tábornoki csillagaik és kitüntetéseik mellé egy nukleáris jelvényt is ki tudnak tűzni, akkor Észak-Korea – valójában az ő klikkjük – a fél világ hódolatát fogja élvezni. Ezért megy egyfolytában a „domborítás” és a „keménykedés” minden fronton, még akkor is, ha nincs mit enni (mármint a népnek).
Ezek a szatrapák pontosan tudják, hogy a kínaiak meg az oroszok semmitől nem tartanak jobban, mint a szomszédságukban adódható felfordulástól, amely egy rendezetlen öröklési folyamat következményeként állhat elő. (Inkább szórakozzanak a tábornokok, vélik ők, egy kicsit sem tartva persze az észak-koreaiak atombombájától meg rakétaarzenáljától.) Tudják persze azt is, hogy ha megint kitör az éhínség, a világ lelkiismerete meg a gazdag dél-koreaiak segélyvágya szokás szerint megszólal, és kihúzzák őket a pácból. Végtére is, ellentétben a vele nukleáris és rakéta-együttműködésben levő Iránnal, Észak-Koreának sem olaja, sem gáza, amit eladhatna, más nyersanyagainak exportbevételeit pedig alighanem fegyverkezésre és a katonai-bürokratikus elit eltartására fordítja.
Irán figyel és kivár
De azért itt – ha már Iránnál tartunk – van egy roppant érdekes mozzanat. Az irániak ugyanis érdeklődéssel lesik, hogy a KNDK-t milyen szankcióknak veti alá a nemzetek közössége. Ha semmi olyannak, ami fáj, belőlük is elszáll a félelem, és ez a „remetebirodalom” sorsánál már ezerszer súlyosabb dolog. Kérdezzék csak meg az izraelieket.