A piros szőnyeg fölött és alatt

1994 óta járnak vissza rendszeresen ezek a hideg napok. Előtte vagy másfél évtizedig mindig szokni kaptam itt egy bronzos, de legalább vajszínű, mediterrán árnyalatot, rosszabb esetben pedig homlokomra a pipacsok pirosát. Aztán 1994-ben valami megváltozott. Van, aki esküszik arra, hogy ez az atom miatt van, merthogy piszkálták. Más csak szenvedően sóhajt: hja, a fagyosszentek!

Egy fekete fiú napszemüveget akar eladni a felhős, csepegős ég alatt. Gondolnám: ő ma itt a lúzer. Aztán amikor visszafelé jövök, már esernyővel van tele mind a két keze. Vagyis hát: mintha a piac mindent szabályozna? (Csak az időjárást nem.)

Készülünk is az ünnepélyes megnyitóra. Tapasztalataim szerint sokkal jobb nyitófilmnek lenni, mert akkor még mindenki várakozik valamire, reménykedik, mint zárófilmnek, amikor már mindenki leeresztett, hisz odavan a hit, a remény és – valljuk be – a szeretet is, de mennyire oda! A fél világ már haza is utazott, sebeit nyalogatni.

A versenyen kívüli nyitóprodukciót nagy körültekintéssel kell kiválasztani. Ne legyen nagyon erős, mert akkor a sikerével eltorlaszolja az utána jövők útját (nem lett). De nem lehet lehangolóan gyenge sem, mert akkor elijeszti a közönséget, s oda az áhítat. Hogy a legújabb Robin Hood milyen lett, már Pesten-Budán is tudható. Annyira világpremiert tartottak itt, Cannes-ban a múlt hét közepén, hogy már sok ország sok mozijában meg is tekinthető a produkció.

„Ihol ő, ihol ő!” – mondhatnám én is Walter Scott-tal, ha szorult volna belém valamicske ambíció az angol történelem megregényesítése tárgyában. Nem elégszik meg a szép, régi, romantikus Robin Hood (a leghíresebb angol törvényenkívüli) újrafeldolgozásával, fölfüstölésével, átkötözésével Ridley Scott sem. „Revizionista” rendezésében Robin kijön az erdőből, és belovagol a történelembe, egyenesen a híres Richard korában, akiről köztudomású volt, hogy a szíve oroszlánból van, s direkt bele az orrfacsaróan ellenséges Franciaországba, ahonnan elrugaszkodva, lendületet véve aztán eljátssza az angol Rózsa Sándor szerepét. A legenda így egy politikai-történelmi dimenziót is kap. Sok mást nem lehet elmondani a történetről, legfeljebb hosszalljuk néha, picit unjuk, kicsikét primitívnek érezzük a dramaturgiát, túl poénosnak a muzsikát – mentünk volna inkább haramiának a nottinghami fák közé, nemde? De azért csak-csak megnyílt itt ez a fiesta, a címszereplő Russel Crowe volt, partnerinája (egy nő a sherwoodi fák közt) Kate Blanchett. És egy magyar név is a stáblistán: koproducer: Nicolas Korda. (Isten éltesse!)

S mintha egyébként is felzárkózóban lennénk a filmvilághoz. A Varietyben egy Mafilm-hirdetés révén (nem kárpálom, hanem dicsérem az eljárást!) Tarr Béla fájó hiányáról olvashatunk, s mellette – Csákvári Géza szellemes definíciója szerint – a Moszkva téri generációról (Török Ferenc köpönyegéből), a korábbi cannes-i szereplőkről, Jancsóról, Szabóról mint klasszikusról, Pálfi Györgyről, Hajdú Szabolcsról, akiket már számon tartanak, s most Mundruczóról, Kocsis Ágnesről s az örvendetesen megszaporodott magyar jelenlétről.

Hogy mit ér, mit jelent Mundruczó meghívása, jobban megértjük, ha szemügyre vesszük a 2010-es meghívottak statisztikáját. A házigazdák keze kissé elhajlott: ugyanis négy francia film feszít a mezőnyben. Az Egyesült Államok nevű mozinagyhatalmat egyetlen film képviseli. Annyi, mint Magyarországot. De ugyanennyi meghívást kapott a meglehetős tradíciójú angol, olasz és orosz filmgyártás is. És a bemutatkozásra ugyanennyi lehetőséget Ukrajna.

A válogatók figyelme leplezetlenül Ázsia felé fordult. Koreából kettő, Japánból egy, Kínából egy, Thaiföldről egy, Iránból egy filmet vetítenek a versenyprogramban. Emellett egy mexikói és egy csádi versenyez még. (A főmezőnyön kívül persze más szekciók is működnek, ott gazdag lehetősége van a szereplésnek.)

Az előzetes hírverés szerint kevés lesz a vígjáték, a kosztümös film és a krimi. Viszont mintha túlkínálat látszana társadalmi drámákból.

Vegyük mintának a Chongqing blues című kínai filmet (rendezte: Wang Xiaoshuai). Ez a hatalmas ország lassan valóban megkerülhetetlenné válik, nemcsak a tornacipők, a textiláruk és az elektronikus ketyerék piacán, hanem efféle komoly dolgokban is, mint a filmgyártás. Gondoljuk meg: az 1,3 milliárd ember „önsúlya” magától kiköveteli, hogy szórakoztassák, életét bemutassák, beszéljenek róla, neki.

Hogy képben legyünk – mert képben lenni sosem árt –, mérlegeljük: mit jelentene a mi kis kontinensük életében (mondjuk) majd másfél milliárd daloló talján, vagy ugyanennyi jódlizó svájci, vagy a milliárdot bőven fölöző kalandozó kedvű, szemét a szebb jövőre függesztő magyar. Nagy számokat mondok, nem finomítom. A film sem cizellál. Az indulatok erősek, a hangok harsányak, a színészi játék nekem hol sok, hol kevés (mindenesetre szokni kell), az eszközök sem választékos módjuk miatt maradnak meg az emlékezetünkben. Ez nem a nüánszok filmje. Hanem a kontrasztoké.

A fiú története

Itt, kérem szépen, lelő egy rendőr egy áruházi lopáson kapott, kissé bizonytalan lelkivilágú és -állapotú fiatalembert, aki túszrablás révén akar elmenekülni. Az apa, aki hajóskapitány, visszatérvén a tengerről, megpróbálná kideríteni: mi is történt a fiával. Hogyan jutott idáig? Van-e felelőse a halálának? De az is válaszra vár, hogy egyáltalán miféle emberré nőtt ez az évtizede nem látott fiú, akiről egy fotó sem maradt. Sem az apánál, sem az anyánál, sem a lánynál vagy barátnál. Az egyetlen felvételt az áruház biztonsági kamerája rögzítette, raszterosan, felismerhetetlenül.

Minden kereső-kutató-kérdező film természete szerint érdekes. Az elhagyott feleség szó szerint kiveri az apát a lakásából, a barátok, barátnők, ismerősök körében végzett kutatások sem vezetnek sok eredményre, pedig még a túsz orvosnőt is megtalálja a szomorú, berozsdált arcú apa, s azt a rendőrt is, aki végül lelőtte a fiút. „Nem izgultam – mondta a felügyelő –, hisz nekem ez a munkám.”

Nem meglepő, ha a felelősség kiporciózása során jut a kóbor kapitánynak is, akire tíz évet várt a fia, remélve: ketten kimennek majd a tengerre, de legalább a partjára.

Képi kultúrájában a film következetes: a tizennyolc-húsz emeletes fellegkaparók függőleges beton felkiáltójeleit konzekvensen ellenpontozza a tenger puha, fodrozó vízszintese mint a realitás és az álom, a kemény meghatározottság és a meghatározhatatlan szabadság jelei.

Reng Itália

És a távol-keleti történet mellé – mutatóban – még egy európai. Azt kérdezi kissé ingerülten a rendkívül megnyerő Sabina Guzzanti: miért szavaznak az olaszok Berlusconira? Amikor Itália megtelt a botrányaival, amikor az olasz politikai osztály már bokáig lejáratta magát, amikor a miniszterelnök kezében lévő média és mind, akik ki vannak neki szolgáltatva, paralizálja Itáliát. Semmibe veszik az állampolgárokat. Mégis eredményes a Berlusconi-féle agitprop.

A film a 2009. áprilisi földrengés során összeomlott Aquila esetét veszi címéül, ahova július végén Berlusconi a G8-tárgyalás résztvevőit hurcolta nagy hamisan. A televíziós-filmes író és muzsikus, a szatirikus vénájú színházi ember, a kísérletező dramaturg fegyvere a humor és az irónia, s most a véleményszabadság érdekében nekirontott Itália erős emberének. Úgy véli: nemcsak Aquila alatt mozdult meg a föld. Reng egész Itália.

S hogy ebben ki a bűnös, nem tartja titokban. A címben (Draquilla) ott a jelképpé emelt város neve, s ha valaki a hírhedett vámpírt is belelátja, nem néz kancsalul a festett egekbe. Tegyük hozzá: az alcímben (L’Italia che trema) nyilvánvaló az utalás Luchino Visconti 1948-as filmjére, amelynek címe La Terra trema volt. (Magyarra Reng a földnek fordították.)

A rendező-írónő azt nyilatkozta: meggyőződése, hogy a szólásszabadság kifizetődik. Ennek csak némileg mond ellent, hogy Berlusconi kulturális minisztere, Sandro Bondi tiltakozott a film cannes-i bemutatója ellen.

Ám nem lehet mindent a piros szőnyeg alá söpörni...