A neorealizmustól Hollywoodig
A Nápoly melletti Torre Annunziatából indult el a világhírnév felé, részese volt az olasz neorealizmusnak és Új-Hollywoodnak egyaránt. Kilencvenegy éves korában Los Angelesben elhunyt Dino De Laurentiis, a legendás producer.
A „dottoréval”, vagy ahogyan Amerikában emlegették, „Mr.D-vel” elment az utolsó klasszikus filmmágnás, aki egyszerre volt a mozi szerelmese és könyörtelen üzletember, aki szenvedéllyel élte a hetedik művészetet és magánéletét egyaránt.
Agostino De Laurentiis 1919. augusztus 8-án született, apja tésztakészítői szakmáját örökölte, de már húszévesen kapcsolatba került a filmmel, először színészként, de még nem volt 30 esztendős, amikor az olasz neorealista film olyan halhatatlan alkotása felett bábáskodott, mint Giuseppe De Santis Keserű rizse (1948). Ebben fedezte fel a világ későbbi felesége, élete egyik nagy szerelme, Silvana Mangano alakját. Mangano hat gyermeket szült neki, de férjének örökös féltékenykedései véget vetettek házasságuknak. (A színésznő éppen De Laurentiis miatt nem játszhatott soha együtt Marcello Mastroiannival).
Szűkebb hazájának vérbő komédiáit is köszönheti a „Dottorénak” a mozi, köztük a Nápoly aranyát (1954) Sophia Lorennel és Totóval – a legendás komikus számos filmje mögött ő állt – a nagy nemzetközi sikert azonban Federico Fellinivel való együttműködése hozta meg számára: Az Országútonnal (1954) és a Cabiria éjszakáival (1957) egyaránt elnyerték a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Ugyancsak övé volt az egyik legjobb olasz háborús szatíra, Luigi Comencini Mindenki haza című filmje (1960).
Mindig megvolt benne ugyanakkor a szuperprodukciók iránti vonzalom, és a 60-as években két nagy kosztümös filmmel tette le névjegyét: ő volt a producere a Barabásnak (1960), és a Biblia (1965) című filmnek, amelyet saját római filmvárosában, a Dinocittában forgattak. 1968 számára a képregényből született erotikus sci-fit, a Barbarellát jelentette – Jane Fonda tündökölt a címszerepben – és innen már csak egy lépés volt Hollywood. De Laurentiis 1972-ben telepedett le az amerikai álomvárosban, és itt is számos emlékezetes filmmel írta be nevét a mozitörténetbe: ő volt a producere a Serpicónak (Sidney Lumet, 1973), A keselyű három napjának (Sidney Pollack, 1975), a King Kongnak (John Guillermin, 1976), Ragtime (Milos Forman, 1980). Élete utolsó éveiben is dolgozott, ő jegyezte többek Ridley Scott kevésbé sikerült Hannibálját is.
Amikor 2001-ben Dino De Laurentiist életmű Oscarral tüntették ki, köszönő beszédében így vallott magáról és a moziról: „A film drog, robot. De rendkívül izgalmas. 600 filmet készítettem, de minden új tervbe az első film kíváncsiságával vetem bele magam”.
