A nemzet büszkeségei hirtelen eltűntek a nyilvánosság elől

Elöljáróban leszögezem, hogy még az életben nem jártam arrafelé, de ezzel azért minden bizonnyal nem vagyok egyedül. Az információkat ezért leginkább élménybeszámolókból, internetes fórumokról és cikkekből szereztem, de úgy gondoltam, ha csak a háromnegyede igaz az ott leírtaknak, már akkor érdemes lenne közzétenni. És annyi azért biztosan igaz belőlük…

Amikor a világbajnokságot megelőző sajtótájékoztatón az észak-koreai esélyekről faggatták a nevében hazánk nemzetközi rövidítését hordozó szövetségi kapitányt, Kim Dzsong Hun-t, az ázsiai szakember nemes egyszerűséggel közölte, hogy Észak-Korea nevű ország nem létezik, ők a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból érkeztek, ráadásul azzal a nem titkolt szándékkal, hogy sikeres szereplésükkel nagy örömet okozzanak a „Kedves Vezérnek”, azaz az országot több mint másfél évtizede irányító Kim Dzsong Ilnek.

Mivel a népi Korea válogatottja ezt megelőzően az 1966-os angliai világbajnokságon vett részt, ehhez képest a mieink igazán a közelmúltban szerepeltek utoljára. 44 évvel ezelőtt egyébként személyesen a Nagy Vezér, Kim Ir Szen indította útjára a küldöttséget, aki nem mulasztotta el felhívni a játékosok figyelmét arra a tényre, hogy nem csak hazájukért, hanem az egész fejlődő világért kell majd küzdeniük, mivel a világeseményen ők lesznek „az egyetlen színes bőrű együttes”.

A fiúk nem is vallottak szégyent, még a csoportból is továbbjutottak, többek között az olasz válogatott 1:0 arányú legyőzésével. Az egyenes kieséses szakaszban aztán egy 5:3-mal a portugál válogatott állította meg őket, (a találkozón bizonyos Eusébio négy gólt szerzett), azonban az első félidő közepén még a koreaiak vezettek 3:0-ra.

A hazautazást követően egy ideig még ünnepelték a válogatottat, de aztán hirtelen eltűntek a nyilvánosság elől, miután kiderült, hogy az olaszok elleni győztes meccset követően alkoholt fogyasztottak, ráadásul a bűnt tetézve még nőkkel is beszélgettek. A több mint négy évtizeddel később pályára lépő utódok egyébként az elutazás előtt találkoztak az akkori csapat még élő tagjaival, akik „jó és hasznos tanácsokkal” látták el őket, így valószínű, hogy a fertelmes elhajlás ellenére azért életben hagyták őket, ami sajnos arrafelé állítólag nem is tűnik annyira egyértelműnek…

Kim Dzsong Ilről (akinek egyébként hivatalos életrajza szerint egy fecske jövendölte meg a világra jöttét, és ezzel egy időben egy kettős szivárvány is megjelent a hegyek fölött, továbbá hogy, hogy nem, de egy új csillag is feltűnt az égen) köztudomású, hogy apukához hasonlóan nem szívesen engedi ki népének tagjait az országból. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy különösebben országon belül sem erőltetik az utazgatást, belső útlevelekkel szabályozzák azt, hogy lehetőleg mindenki maradjon csak szépen otthon.

Így hát a „turizmus” szó legfeljebb a fantasztikus irodalomban szerepel náluk, ehelyett a „delegáció” kifejezést használják az országhatár elhagyására, amely természetesen csak a megbízható párttagok kiváltsága lehet. A világbajnokságon részt vevő pár száz „szurkolót” is a rezsim választotta ki, bár ezt a csekély létszámot is jórészt kínai vendégmunkásokkal oldották meg, akik baráti és nem utolsósorban elvtársi alapon tapsolnak és lelkesednek a nézőtéren. Vuvuzelájuk nincs, mert a rossz nyelvek szerint olyat nem árulnak, amin Kim Ir Szen, vagy Kim Dzsong Il arcképe szerepelne…

Az országról még mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy magántulajdonban tilos gépkocsit tartani, valamint a televízió-vásárlás lehetősége is kizárólag a párt elkötelezett harcosainak luxusa. Azonban a két állami csatornán kívül egyebet még ők sem nézhetnek, és a kísértések elkerülése miatt eleve erre a két hullámhosszra beállítva gyártják a készülékeket. Az adás általában este 7-től 11-ig tart, de komolyan adnak a változatosságra, mivel egyik napon az egyik, másik napon a másik csatornán van program.

A műsor többnyire a Kedves Vezető mindennapjairól és jó cselekedeteiről szól, de lehet még látni boldog és örökké mosolygó munkásokat is. A hírekből az is kiderül, hogy beteg gyerek náluk egyszerűen nem létezik, valamint még egy szappanopera-féleségük is van. Internetezési szokások nem ismertek, mivel ehhez többnyire hiányzik az áram, a számítógép, valamint az internet is, azonban például a kormánynak van egy honlapja. Itt elolvasható Kim Ir Szen mindössze 2100 oldalas kis önéletrajza is, és többek között az is megtudható, hogy „a Vezérek a nemzet és az emberiség Napjai”. Úgy tartja az Írás, hogy „… egyszer a Nagy Vezér elment tehenet fejni. És akkor ott, a patak partján döbbent rá, hogy miképp kell a koreai népet felemelni és boldoggá tenni…”

Mobillal telefonálni állítólag néhány éve már újra lehet, azonban természetesen külföldi számok nem hívhatóak, és a belföldi beszélgetéseket is avatott és értő fülek hallgatják és jegyzik le. Az országba véletlenül betévedt külföldieket előre meghatározott útvonalakon vezetik végig az erre a célra kijelölt idegenvezetők, így a helyi lakossággal való találkozás lehetősége kizárt. Fényképezni csak engedéllyel lehet, általában akkor is csak emlékműveket. Előírás, hogy oldalról-hátulról tilos, és ha valaki szobrot kíván megörökíteni, akkor is kizárólag egész alakosat készíthet. Gyakorlatilag kétféle emberábrázolás létezik, az egyiken Kim Ir Szen, a másikon pedig Kim Dzsong Il van rajta.

Bíróság és ügyészség természetesen nincs, vannak viszont átnevelő táborok, ahol családostul látják vendégül azokat a honfitársakat, akik esetleg valamilyen ellenérzést táplálnak a rendszerrel szemben. Van egy szép nagy múzeumuk is, ahol a baráti országok vezetőinek ajándékai tekinthetőek meg. Látható itt egy vasúti kocsi Mao-tól, egy páncélozott Csajka Sztálintól, de itt kapott helyet a Honecker által ajándékozott ülőgarnitúra, valamint a Zsivkovtól kapott tévékészülék is.

A GDP 30%-át a haderő fenntartására fordítják, a tervgazdaság pedig a mai napig jelen van a mindennapokban. A hivatalos kommunikáció szerint az ország mindenféle külső segítség nélkül is töretlenül fejlődik és gyarapszik, a lakosság jelentős része azonban erről nem hallott, és tömegesen éhezik. Néhány városban még a mai napig hatalmas hangszórókból a Párt propagandája hallatszik, és minden felnőtt lakos egy kitűzőt hord a ruházatán, már meg sem merem említeni, hogy melyik két politikus arcképét viselvén magukon.

Azt egyébként már én sem hiszem el, hogy állítólag a gyerekek szórakoztatására hivatott bohócok nem hatalmas cipőt, krumpliorrot és keménykalapot viselnek, hanem amerikai, illetve dél-koreai katonáknak vannak beöltözve…

Ezek után szóljunk talán néhány szót magáról a válogatottról is, mivel a „Szelídíthetetlen Lovak” becenévre hallgató koreai együttes tagjai finoman szólva sem szerepelnek rendszeresen a napi sportösszefoglalókban. A válogatott tagjainak zöme otthon kergeti a labdát, elsősorban az Április 25. Erőmű, valamint a nem kevésbé hangzatos nevű Világításügyi Minisztérium csapatait erősítve. Két játékosuk Japánban játszik (II. világháborús emigránsok leszármazottjaként ők sosem éltek a KNDK-ban), egyikük pedig a festői Rosztovban futballozik, valamint egyik játékosukat ősztől a svájci másodosztályban is megcsodálhatjuk.

Amikor a csapat legismertebb tagjának, Dzsong Te Sze-nek az első, brazilok elleni mérkőzést megelőzően a himnusz alatt úgy ömlöttek a könnyei, mint a záporeső a dél-afrikai éjszakában, már akkor sejteni lehetett, hogy ezek a játékosok tényleg az utolsó erejükig hajtani és küzdeni fognak. Szívós, fegyelmezett és taktikus játékkal szoros 2:1-es vereség lett a vége, ezen felbuzdulva az állami televízió a portugálok elleni mérkőzést nagy meglepetésre már élőben közvetítette. Kaptak is mindjárt egy szolid hetest, amit már otthon is viszonylag nehezen tudtak pozitívan értékelni, a hírekben azóta már kényszermunkákról és egyéb jutalmazási módszerekről is hallani.

Az utolsó csoportkörben aztán az elefántok is háromszor tapostak rájuk, így végül szerzett pont nélkül, 1:12-es gólkülönbséggel búcsúztak a további küzdelmektől.

Erősen kérdéses, hogy a Coubertin bárónak tulajdonított, pedig valójában egy anglikán érsek által az imperializmus hajnalán elmondott mondat (a győzelemről és a részvételről) mennyire ismert és elfogadott arrafelé.

Remélhetőleg azóta senkinek sincs oka a sírásra, hiszen azt egyébként is állítólag csak a győztesnek szabad…