A nagy homokfal

Kínának a jelek szerint nem elég, hogy beltengernek tekinti a Dél-kínai-tenger hatalmas vízfelületét. Nem elég, hogy sajátjának a kínai partoktól ezer kilométer távolságra fekvő Spratly-szigetcsoportot, amelynek kisebb-nagyobb darabjaira rajta kívül Tajvan, Japán, a Fülöp-szigetek, Vietnam, Malajzia és Brunei tart igényt. Nem elég, hogy a Spratlyktől délre húzódó korallzátonyokkal kapcsolatban nem érvényesíthetők a felségjogok; a zátonyokból, amelyek csak apálykor emelkednek a víz szintje fölé, a tengerfenékről kiásott homokból mesterséges szigeteket fejleszt ki, s ezek ilyenformán már arra is alkalmassá válhatnak, hogy rajtuk kikötők és repülőterek épülhessenek. Afelől, hogy Kína tengeri nagyhatalom kíván lenni, semmi kétség.

Noha egyelőre nem látni olyan fegyverzetet a régi és új szigeteken, amelyek arra vallanának, hogy a kínaiak bárminő fenyegetést jelentenének akár a tengeri szomszédokra, akár Amerikára nézve, az „izmozás” jelei kétségbe nem vonhatók. Mindazonáltal az amerikaiak azon a nézeten vannak, hogy Kína militarizálja az eddig fegyvermentesnek számító térséget, ahol egyébként a világkereskedelem jó fele bonyolódik. Néhány napja Szingapúrban, a Shangri-Lának elkeresztelt éves biztonsági konferencián Ashton Carter amerikai védelmi miniszter felszólította a kínaiakat: hagyjanak fel a szigetépítéssel. Joe Biden alelnök pár nappal korábban odahaza „új törésvonalakról” beszélt végzős tengerésztisztek előtt, mondván, hogy Kína veszélyezteti a hajózás szabadságát. John McCain szenátor, aki ugyancsak ott volt Szingapúrban, kifejezetten fenyegető hangot ütött meg: „Tisztában kell lennünk azzal, hogy Kína valószínűleg nem hagy fel a maga destabilizáló tevékenységével, amíg csak rá nem ébred, hogy ebből több kára, mint haszna származik.”

Egyébiránt az amerikaiak némiképp oktalanul fújják fel magukat, mert nemcsak a kínaiak, hanem a tajvaniak, Fülöp-szigetiek, vietnamiak is „építkeznek” a sok ezer kis sziget és zátony egyikén-másikán, igaz, messze nem olyan tempóban, mint a kínaiak. Összességükben nem hoztak létre annyi mesterséges szigetet, mint a kínaiak az utolsó másfél évben. Ráadásul a zömük nem óhajt semmilyen nyílt konfliktust Kínával – nyilván okkal. Még az Amerika- vagy Kína-barátság között se igen akarnának választani, már csak azért sem, mert az Egyesült Államok nem foglal állást a szigetek hovatartozásának, a fölöttük való szuverenitásnak a kérdésében. Ami a délkelet-ázsiai nemzeteket illeti, mindegyik zavartalanul terjeszkedik, csak az egyik sokkal inkább, mint a másik; és az egyiknek nukleáris fegyverarzenálja van, a másiknak meg nincs.

Mondani sem kell, hogy a kínaiak a fülük botját nem mozdították Carter miniszter felszólítására. Szung Csiang-kuo tengernagy, vezérkarifőnök-helyettes válaszként azt mondta, hogy a szigetek a kínai államterület részei; a rajtuk emelkedő létesítmények eltűnt hajók felkutatását és megmentését, esetleges természeti katasztrófák következményeinek enyhítését, továbbá a tudományos kutatást szolgálják.

Amerikának egy lehetősége van, ha kardcsörtetésre szánja el magát: erőszakkal megakadályozni az „új szigetek” kiépítését. Tekintettel azonban a két ország több mint szoros gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi kapcsolataira, nulla a valószínűsége annak, hogy ilyen lépésre vetemedne. Nem vállal nyílt konfliktust. Valószínűleg már tudomásul is vette, hogy ha olyan kicsi fákba is beletört a fejszéje, mint a Közép-Keleten Irak, Szíria és Afganisztán; ha nem képes az oroszokat visszavonulásra kényszeríteni Ukrajnából, akkor egyszerűen nincs módja rá, hogy útját állja a kínai befolyás erősödésének Kína hátországában. Pláne nem egy olyan pekingi vezetéssel szemben, amelyik Hszi Csin-ping elnökkel az élen minden elődjénél nacionalistább, s voltaképp a szigetek útján való terjeszkedést nem annyira praktikus szempontok szerint kezeli, mint inkább ama törekvés jelképes kifejezésének, hogy a Mennyei Birodalom egyre erősebb és erősebb lesz, és visszaszerzi magának azt, amit a „megszégyenülés” évszázadában (értsd: a 19. század második felében és a 20. század elején) az imperialista hatalmak elvettek tőle.

Jelképekkel küzdeni pedig épp annyi, mint Don Quijoténak a szélmalmokkal. Az amerikai felderítés a kínaiak által elhódított 600 hektárnyi új területen eddig mindösszesen két mobil sorozatvetőt fedezett fel, ami ugyebár nem minősülhet katonailag leküzdhetetlen akadálynak. Kínának amúgy sem fűződhet érdeke ahhoz, hogy a hajóforgalmat korlátozza és akadályozza, hiszen az jelentős mértékben éppen hogy kínai áruk mozgatásában, a kínai export és import bonyolításában manifesztálódik. Persze „azonosító jelzést” – amiképp a Kelet-kínai-tengeren már meg is teszik – megkövetelhetnek a kínai felségterületre, úgynevezett légvédelmi övezetbe belépő repülőgépektől, de hát ez „no big deal” – nem olyan nagy dolog.

Kína abban érdekelt, hogy az amerikaiak orra alá dörgölje: vége a második világháború után kialakult status quónak. Nem függhet az amerikaiak kegyétől, hogy a Kelet-kínai-tenger sekély vizében „rekedt” kínai tengeralattjárók akkor menjenek ki a Dél-kínai-tengerre, amikor éppen akarnak. Kelet-Ázsia nem az amerikaiaké.

Arra nézve, hogy az amerikaiak gondolkodnak, mi legyen a következő lépés, van némi fogódzó. A szingapúri konferencia előtt olyan hírek terjedtek el, hogy az Egyesült Államok ezúttal nem hívja meg a kínai haditengerészetet a kétévenként (legközelebb 2016-ban) esedékes, Hawaii közelében lebonyolítandó közös hadgyakorlatra. Ez azonban vaklármának bizonyult. Harry Harris tengernagy, a csendes-óceáni térség új parancsnoka közölte, hogy noha a kínaiak mintha egy „nagy homokfalat” építenének az új szigeteikkel, változatlanul szívesen látják őket. Ők meg nem mondtak nemet.