A múlt súlya

Nagy-Britannia két legtekintélyesebb hírközlő szerve, a BBC és az Economist az utóbbi hetekben különös figyelmet szentel Németországnak. A BBC évenkénti közvélemény-kutatása szerint idén a német a világ legnépszerűbb országa, az Economist pedig két, címoldalas tanulmányban foglalkozik az NSZK fontos gazdasági és hiányos világpolitikai szerepével. KASZA LÁSZLÓ elemzése.

2013. július 28., 18:14

A németeket egyrészt büszkeséggel tölti el növekvő népszerűségük, másrészt nem örülnek neki. A kettőnek eltérő okai vannak. Az egyik, hogy a német sajtó évek óta azt sulykolja beléjük, hogy a németek elszigeteltek kormányuk mindenkit takarékosságra intő és a gazdasági támogatást feltételekhez kötő politikája miatt. Elterjedt a felfogás, hogy a „tipikusan német” kifejezés voltaképp szitoknak számít, és a németek arrogáns, mindig mindent mindenkinél jobban tudó, iskolamesteri módszereire, a gazdagokra jellemző gőgre utal.

Mostanra hirtelen minden megváltozott? A „tipikusan német” a pontosságot, megbízhatóságot, szervezettséget, a minőségi munkát, a szolidaritást, a példásan demokratikus társadalmi berendezkedést, életörömöt jelenti? Nem. Azt gondolom, hogy a negatív és pozitív jelzők együtt igazak. Annak, hogy egyszer a pozitív, máskor a negatív nemzeti tulajdonságok kerülnek előtérbe, más oka van, nem az aktuális világpolitikai helyzet vagy a gazdasági válság.

Az, hogy a németek megkövetelik maguktól és partnereiktől a pontosságot, nem valamilyen rideg, örömtelen életformát jelent. Példa erre az, amit a Corriere della Sera írt a Bajnokok Ligája döntője után: „A németek úgy tudtak örülni, mintha olaszok lennének.” De persze jólesik nekik, hogy a BBC szerint a világ huszonöt országában a megkérdezettek 59 százaléka szerint Németország a világ legnépszerűbb országa. Ez nagy dicséret, de egyben azt is jelenti, hogy 41 százalék nem így gondolja – írja azonnal a liberális Süddeutsche Zeitung. Emlékeztet arra, hogy van egy ország, amelynek lakossága, és egy másik, amelynek kormánya a hitleri Németországhoz hasonlítja a mai NSZK-t. A görögök a németeket okolják gazdasági katasztrófájukért, tüntetéseiken Angela Merkel képét Hitler-bajusszal díszítik, a múlt héten Athénba látogató Schäuble pénzügyminisztert pedig kerekes székében náci egyenruhába öltöztették. És náciveszélyt lát Angela Merkel kormányában Orbán Viktor magyar miniszterelnök is – írja a lap.


Azt már én teszem hozzá, hogy a görög tüntetők esetében még megbocsátható az a tudatlanság, hogy a nekik nyújtott EU-támogatás nagy részét, tizennégy milliárd eurót Merkel és Schäuble küzdötte ki számukra a berlini parlamentben. De az, hogy egy EU-tagállam miniszterelnöke rövid idő alatt másodszor hasonlítja a mai német kormány politikáját Hitleréhez, az egy politikus részéről – a diplomatakirály Talleyrand szavaival – "több mint bűn, ez már hiba”. Ezzel Orbán nem magának árt, hanem az ország, a magyarok hitelét ássa alá, akár évtizedekre. Jellemző, hogy a magyar nagykövetek konferenciáján tett legutóbbi megjegyzése, amely szerint egy németek vezette EU esetleges közeledése Oroszországhoz neki a „Sztálin-Hitler-paktumot juttatja eszébe”, néhány soros híren kívül semmiféle reakciót nem váltott ki sem a sajtóban, sem politikai körökben. Szerintem ez a legrosszabb: politikai körökben már nem is veszik tudomásul Orbánt.

És most a másik kérdés, hogy a nagy elismerés ellenére miért nem örülnek a németek fenntartás nélkül jó hírüknek a világban. Az Economist két, szinte a BBC-cikkel egyidejűleg megjelent elemzése egyrészt elismeréssel beszél Németország gazdasági sikereiről, másrészt azonban hiányolja, hogy Berlin nem vállal ennek megfelelő mértékű felelősséget a világpolitikában. A cikkek Barack Obamát idézik, aki kijelentette berlini látogatása alkalmából, hogy az Egyesült Államok és Kína után a Német Szövetségi Köztársaság a világ harmadik legerősebb gazdasági hatalma, s ezért ennek megfelelő szerepet kellene vállalnia a világpolitikában is. „Pontosan ez az, amit nem akarunk hallani” – írja a Der Spiegel esszéistája, kifejezve ezzel a németek nagy többségének véleményét, és megfogalmazva az elmúlt fél évszázad német külpolitikájának lényegét is.

Akarják hallani a németek, vagy sem, ez a vélemény terjedt el az egész világon. Az Economist, amely tizennégy évvel ezelőtt még „Európa betegének” nevezte Németországot, most azt írja: „A kérdés már nem az, hogy Németország egy jobb jövőbe tudja-e vezetni Európát, hanem az, hogy akarja-e.” A lap szerint „Németország jövője és európai vezető szerepe szorosan összefügg. Ahogy Európa jövője függ Németország vezető szerepének értelmezésétől, úgy befolyásolja Németország jövőjét Európában elfoglalt helye.” Az Economist szerint az, hogy a németek betöltik-e ezt a felelősségteljes posztot, Angela Merkelen múlik. Reméli, hogy a kancellár asszony megnyeri a szeptemberi választásokat, és harmadik periódusát az a cél vezeti, hogy végleg beírja nevét Európa nagy politikusainak sorába.

Jómagam csaknem hatvan éve élek rövid megszakításokkal ebben az országban. Nyomon tudtam követni a társadalom mentalitásbeli változását. Első idevonatkozó emlékem 1957 tavaszáról származik. Mint elsőéves egyetemista éltem meg a müncheni egyetemen egy diáknagygyűlést. Az Auditórium Maximumban több mint ezer diák vitatkozott azon, hogy levegyék-e az aulában a „Dulce et decorum est pro patria mori” (Édes és dicső a hazáért meghalni) feliratú márványtáblát. Csak mi, magyar diákok voltunk a tábla megtartása mellett. Végül a vitavezető megköszönte kiállásunkat, s azt mondta: megérti a forradalom bennünk élő friss emléke miatti felfogásunkat a hazáról, de kérte, hogy mi is értsük meg őket, németeket, akiket ilyen jelszavakkal vittek az egész Európát lángba borító háborúba, így ők nem meghalni, hanem élni akarnak hazájukért. A táblát levették.

Ez volt az a háború utáni német generáció, amely először vonta felelősségre szüleit: „ti mit tettetek a diktatúra ellen?” A válasz legtöbbször hallgatás, jobb esetben szégyenkezés volt. De az akkori fiatalok mentalitása különböző megnyilvánulási formákban máig él az utódaikban is. Élt, amikor a társadalom többsége a német újrafelfegyverzés, a NATO-tagság, a rakétatelepítés ellen volt. „Ohne uns” (nélkülünk) volt a jelszó. Mai szemmel nézve az akkori politikusoknak, Konrad Adenauernek, Helmut Schmidtnek volt igaza, akik parlamenti többségükkel keresztülvitték ezeket az ország és Európa szempontjából fontos döntéseket. De az idegenkedés az európai vezető szereptől, a részvétel a konfliktusok fegyveres megoldásában máig megmaradt. Majd jött egy ideig Hans Dietrich Genscher külügyminiszter csekkfüzet-politikája, amikor a németek a fegyveres összeütközésekben való részvétel helyett inkább fizettek, gazdasági támogatást nyújtottak.

És a gyakorlat folytatódik. Németország legutóbb nem támogatta az ENSZ-ben az angol és a francia fegyveres beavatkozást Kadhafi diktatúrájának megdöntésére Líbiában, és csupán egy csapatszállító gép rendelkezésre bocsátásával járult hozzá a franciák radikális iszlámisták elleni akciójához Maliban. Ez a magatartás nem szerzett nekik barátokat a szövetségesek körében, akik egyre kevésbé fogadják el a magyarázatot: „az egyszer elkövetett szörnyűséget nem akarjuk megismételni”. Az ellenvetést a Guardian fogalmazta meg: „annak már több mint fél évszázada. Azóta minden megváltozott. A világpolitikai helyzet, a szövetségi rendszer (NATO, EU) és nem utolsó sorban a német mentalitás”. Megint másrészt: ez a mentalitás akadályozta meg Németországban immár évtizedek óta a nacionalizmus újbóli térnyerését. Ma nincs nacionalista párt a német parlamentben. A folyamat negatív következménye viszont, hogy a kölni egyetemen végzett kutatás szerint ma a németekben él legkevésbé a nemzeti identitástudat. Az idézett felmérés szerint minden harmadik német fiatal szeretne második életében más országban születni. Soledad Galleo-Diaz spanyol szociológus, publicista szerint viszont a spanyol fiatalok nagy része boldogan lenne más nemzetiségű, „mert az egyetlen ország, amelyről rossz véleményük van, a spanyol”.
A jóisten sem tudna itt igazságot tenni. Szerencsére nem is akar.

13:17

Az izraeli kormányfő szerint az amerikai elnök érdemi lépéseket tett a gázai tűzszünet érdekében, ezért Benjamin Netanjahu hivatalosan is jelölte Donald Trumpot a rangos nemzetközi elismerésre, a Nobel-békedíjra.