A kölni döntés

Várható volt, hogy egyszer csak kitör a vita Németországban az antiszemitizmusról. Egy téma, amelynek a múlt miatt ebben az országban sokkal nagyobb jelentősége van, mint bárhol a világon. Amikor az idős kor problémáival küzdő Nobel-díjas író, Günter Grass – akinek fél évszázaddal a háború után jutott eszébe SS-múltja – az izraeli atombomba jelentette háborús veszélytől óvta a világot, és szót sem ejtett az irániról, vagy amikor a német pápa feloldotta a holokauszttagadó Richard Williamson angol püspök egyházi kiközösítését anélkül, hogy az visszavonta volna állítását, sokan kérdezték a baloldali angol New Statemannal: „Mi van, németek? Már megint?”

Most, a kölni döntés után is ezt kérdezik sokan.

Szerintem nincs szó antiszemitizmusról. Sőt megkockáztatom: éppen az ellenkezőjéről van szó. De menjünk sorban.

Kölnben élő, muzulmán vallású török szülök orvoshoz vitték négyéves kisfiukat körülmetélésre. A műtét után a seb vérezni kezdett. A szülők kórházba vitték a gyereket, ahol a vérzést elállították, és az előírásnak megfelelően (vagy vak buzgalomból) jelentették az esetet a rendőrségnek. A rendőrség az ügyészségnek, amely bíróság elé utalta ez „ügyet”. A bíróság ítélkezett: „A vallási okokból történő körülmetélés jogellenes testi sértés, ezért büntetendő cselekmény...

A körülmetélés a gyermek testét állandó és jóvátehetetlen módon megváltoztatja. Ez ellentétes a gyermeknek azzal az érdekével, hogy később maga határozza meg vallási hovatartozását.”

A döntés nagy felháborodást keltett a németországi zsidó vallási kisebbség köreiben, és értetlenséget a többségi társadalomban. A zsidóság felháborodását a körülmetélés vallási jelentősége magyarázza. A tanítás szerint ez Isten Ábrahámmal kötött szövetségének külső jele. A rítust a születés utáni nyolcadik napon, családi ünnep és szertartás keretében végzik. Ezzel vesznek fel minden fiúgyermeket a szövetségbe. A körülmetélés a zsidó vallás legfontosabb törvénye, megelőzi a Tóra valamennyi parancsolatát. Zsidó származásuk miatt az első században a keresztény férfiakat – így Jézust is – körülmetélték. Csak Krisztus után 52-ben, a jeruzsálemi zsinat mentette fel őket a körülmetélés kötelezettsége alól. Ma számos országban egészségügyi okból, a vallástól függetlenül is gyakorolják a körülmetélést. Az Egyesült Államokban a nem zsidó férfiak harmincnyolc százaléka körülmetélt.

Mohamed is

A dolog pikantériája, hogy a vitát kiváltó ok nem zsidó, hanem mohamedán környezetben történt esemény. Ellentétben a zsidókkal, az iszlámban a körülmetélés nem tartozik a vallás sarkalatos törvényei közé. De miután a hagyomány szerint Mohamed próféta nyolcvanéves korában saját maga végezte el magán egy baltával a körülmetélést, a rítus szerepel az iszlám vallási jogrendben is.

A kölni döntés ellen tiltakozott a Németországi Zsidók Központi Tanácsa (NZSKT), és „a vallási közösség önrendelkezési jogába való példátlan és drámai beavatkozásnak” minősítette azt. De legnagyobb visszhangja a holokausztot túlélő, hetvenkilenc éves Charlotte Knobloch cikkének volt a Süddeutsche Zeitungban. Az NZSKT korábbi elnöke szerint a kölni ítélet a zsidó vallás meggyalázása. Hozzáteszi: „Rémálmomban sem gondoltam, hogy röviddel nyolcvanadik születésnapom előtt ezt kell megélnem... abban az országban, amelyről évtizedek óta vallom, hogy nemcsak helyes, de jó is itt élni... Most kérdezem először magamtól, hogy valóban akar-e még bennünket ez az ország?”

A köztiszteletben álló, a német–zsidó megbékélésben fontos szerepet játszó Charlotte Knobloch cikkére ugyancsak a Süddeutsche Zeitungban a Bundestag elnöke, Norbert Lammert válaszolt. Cikke mondanivalóját kifejezi a háromszavas cím: Ti mi vagyunk. Szerinte nem kérdés, hogy akarják-e a zsidókat. Ezen az alapon azt is kérdezhetnék, hogy akarják-e saját magukat. „Mi, akik ebben az országban élünk, zsidó, keresztény, mohamedán, ateista németek vagyunk!” – írja Lammert. És hangsúlyozza, hogy a berlini parlament most felszólította a kormányt: még az ősszel terjesszen elő egy törvényjavaslatot, amely az alaptörvényben biztosított vallásszabadság, a gyermekek és szülők jogai mellett „lehetővé teszi vallási hagyományok és rítusok gyakorlását jogrendünk keretében”.

Amit Lammert mond, azonos a háború óta minden német kormány politikájával a zsidósággal, Izrael állammal szemben. Párttól, világnézettől függetlenül elismeri és szégyelli azt, amit a német nép nevében a zsidókkal tettek. Próbálja a lehetőségek szerint jóvátenni a jóvátehetetlent, kiáll Izrael állam léte, függetlensége mellett.

És a társadalom? Vannak ma Németországban antiszemiták? Természetesen vannak. Mint mindenütt, ott is élnek javíthatatlanok. De feltűnő, hogy a volt NDK-ban több, mint az ország nyugati részén. Ott több a szélsőjobboldali (terrorista) szervezet is. Feltehetően azért, mert a kommunista rendszer nem tudta, nem akarta feldolgozni a nemzeti múltat. Úgy tett, mintha a két országot elválasztó határ jobb oldalán a jó, bal oldalán a rossz, mindenért felelős németek éltek volna. Viszont a nyugatnémetek feltehetően az egyetlenek Európában, akik ha nem is teljes sikerrel, de megpróbálták feldolgozni a múltat.

Kényes kérdés

Számomra viszont rejtély, hogy miért kellett a kölni bíróságnak kérdésessé tenni azt, ami évszázadok óta nem probléma. Nem gondolt arra, milyen következményekkel járhat a döntés? Nemcsak a zsidó reakcióra gondolok, hanem arra is, hogy mivel a mohamedánokat is érinti az ítélet, kiteheti az országot egy iszlám bosszúhadjáratnak, amely egyelőre szerencsére elmaradt.

Van, aki azzal intézi el a dolgot, hogy a németekből mindig hiányzott a kényes kérdések kezelésénél kívánatos érzékenység (Fingerspitzengefühl). Mások szerint mi, szekularizált európaiak értetlenül állunk szemben azokkal, akik komolyan veszik vallásukat, kiállnak mellette. De a felmerült érvek közül számomra a legmeglepőbb az, hogy sokak szerint a bírósági ítélet a zsidóság érdekében történt. Felhívta a figyelmet egy joghézagra, arra, hogy évszázadokon át nem szabályozta törvény a körülmetélést. Aztán vannak, akik azt gondolják, hogy az ítélet nyomán kialakult vita erősíti a zsidóság társadalmi helyzetét, hiszen bizonyítja, hogy az ő dolgaikról is lehet nyíltan vitatkozni.

Én meg azt hiszem, hogy igaza van a német közmondásnak: „Akinek ennyi jóakarója van, annak nincs szüksége ellenségre.”