A hosszú rezsim titka: totális médiauralom

Mikor 2020 tavaszán a koronavírus-járvány elérte Kelet-Európát, Ana Lalics újságíró egy vajdasági kórház felkészületlenségén keresztül tárta fel, Szerbiát milyen mértékben „meglepte” a a vírus tombolása. A riport nagy vihart kavart, nem sokkal később Lalicsot pánikkeltés és a kórházi szabályok áthágása miatt letartóztatták, majd egy ablak nélküli cellába zárták. Nem sokkal később ugyan kiengedték és a kormány nyilvánosan bocsánatot kért tőle, az ezt követő karaktergyilkosságot nem úszhatta meg. Hetekig arról zengett a kormányfőhöz, Alekszandar Vucsicshoz hű sajtó, hogy Lalics elárulta a hazáját. „Az egész nemzet szemében közellenséggé váltam" – vallotta Lalics.

Amíg az 1990-es években, Szlobodan Milosevics uralma alatt még előfordulhatott, hogy rendszerellenes újságírókat bebörtönöztek, vagy rosszabb esetben megöltek, addig manapság már finomodtak az eszközök: a kritikus újságírók hitelességét aláássák és nyilvánossághoz való hozzáférésüket korlátozzák. Szerbia azonban nem egyedül járja ezt az utat, Lengyelország, vagy épp Magyarország is termékeny táptalaja a cenzúra új formáinak a közép-kelet-európai régióban. Az új eszközök többnyire elkerülik a nyers erőszak alkalmazását, szelídebb, és kétségtelenül hatékonyabb módon befolyásolják a közvélemény gondolkodását.

Zoran Gavrilovics, egy független médiafigyelő csoport ügyvezető igazgatója szerint az ország egy nagy társadalmi kísérletté vált, mert a szerb televízió annyira elfogultan támogatja az államfőt, hogy azzal választásokat képesek eldönteni. Az egyik tanulmány rámutatott, hogy szeptembertől kezdődő három hónapos időszakban Vucsiccsal 44 órát foglalkoztak a közszolgálati híradások, ezek 87 százaléka pozitív kicsengésű volt, míg a legfőbb ellenzéki párt csak három órát kapott, azt is 83%-ban negatív felhanggal. A Vucsicsot kritizáló tartalmak szinte kizárólag egy független hírcsatornán, az N1-en jelenhetnek meg, Lalics leleplező riportjait is itt láthatta a szélesebb közönség.

A mind nagyobb piaci részesedésért az N1-et is sugárzó Serbia BroadBand (SBB) nevű kábelszolgáltató véres harcot vív az államilag irányított Telekom Srbija telekommunikációs céggel. A Telekom legutóbb azzal vitt be gyomrost riválisának, hogy az angol labdarúgó bajnokság (Premier League) közvetítési jogait elhappolta előle. Az SBB-nek esélye sem volt, a Telekom a korábbi, SBB által leszurkolt összeg hétszeresét fizette ezért, szezononként mintegy 100 millió eurót ajánlott a 2022-2028 közötti periódusért. A mostani szerződés egy idényre 12 millió euróról szól. Összehasonlításképpen: egy lényegesen nagyobb piac, Oroszország egyik médiavállalata negyedekkora összeget fizetett szezononként a legértékesebb európai futballligáért. Milija Zekovics, az SBB vezérigazgatója egy interjúban elmondta, nagyon nehéz egy olyan versenytárssal szembeszállni, amely nem törődik a profittal. A cég igazgatótanácsának elnöke, Dragan Solak elárulta, ki akarják végezni az SBB-t, mert a „Balkánon senki sem akar vérző cápává válni.”

Tavaly a svéd V-Dem intézet egy kutatása Lengyelországot, Szerbiát és Magyarországot is a 10 leginkább autokratizálódó ország közé sorolta, mert álláspontjuk szerint a helyi igazságszolgáltatást, médiát és civileket folyamatos támadások érik. A kritikus hangok elhallgattatása kommunista rendszertől eltérően mára az államtól függő vállalatok feladata lett, amelyek hatalmas nyomást helyeznek a médiára. A hatalmon lévő lengyel Jog és Igazságosság (PiS) párt átvette az országos közszolgálatért felelős csatornát, a TVP-t, míg a regionális újságokat egy hatalomhoz hű olajtársaság (PKN Orlen) tartja kezében. Decemberben a a PiS olyan jogszabályt nyomott át, amely kiszorította volna az egyetlen független televíziós hírcsatornát, az amerikai tulajdonban lévő TVN24-et, de Andrzej Duda elnök Washington felháborodása és az egyre növekvő tüntetéssorozat miatt megvétózta a törvényjavaslatot.

A kormánykritikus N1-csatorna folyamatos harcot vív a mind nagyobb lefedettségért és az ezzel járó nyilvánosságért, azonban vidéken a Vucsicshoz hű polgármesterek minden erejükkel akadályozzák az SBB kábelek kiépítettségét. Az Európai Unió és az Egyesült Államok többek között ezért is támadja Szerbiát a médiapluralizmus hiányára hivatkozva, de a folyamatot megállító és visszafordító következményekről még nem beszélhetünk. Ennek egyik oka Rasa Nedeljkov, a Kutatási, Átláthatósági és Elszámoltathatósági Központ (CRTA) belgrádi felelős igazgatója szerint az, hogy Szerbia egy lőporos hordón ül, hiszen az Oroszországgal és Bosznia-Hercegovinával való kapcsolata is meghatározza az európai politika irányát. Az ország vezetése olyan ütőkártyákat tart a kezében, amellyekkel szabad kezet kaphat a totális médiauralom kiépítésére. Nedeljkov úgy véli, Vucsics tanult a korábbi szerb és jugoszláv államfő, Szlobodan Milosevics hibájából, és nem hagyja érintetlenül a regionális médiákat, nem becsüli le a vidéki szavazók számát és erejét, így az egész országban az ő üzenetét hallhatják. A Milosevicset kritizáló B92-es rádióállomás például Vucsics egyik hívének kezében van, és nyíltan kormánypropagandát sugároz.

„Szerbiában beszűkült a kormánykritikusok médiatere” – mondta Zoran Szekulics, a FoNet független hírügynökség alapítója és szerkesztője, aki szerint „a közvetlen és közvetett ellenőrzés szintje olyan, mint az 1990-es években, Milosevics ellenőrzése alatt”. Dragan Djilasz, az SSP nevű ellenzéki párt vezetője úgy érzi magát az országban, mint egy némafilmes színész, mert míg a kormányfő, Vucsics akár órákig megszakítás nélkül beszélhet a programjáról, addig ő a legnagyobb tv-csatornákon csak támadások célpontjaként jelenhet meg. Láthatóan a posztkommunista illiberális demokráciákban egyre nagyobb teret kap a médiapiac totális letámadása, és ehhez állami pénz, paripa és fegyver mértéktelen mennyiségben áll a hatalom rendelkezésére.

(Az írás a New York Times január 17-én megjelent cikke alapján készült.)
(Kiemelt kép: Aleksandar Vucsics sajtótájékoztatót tart Ankarában 2022. január 18-án. fotó: Adem ALTAN / AFP)