A hét aforizmája

Az aforizma a francia szellem legjellegzetesebb megnyilvánulása, tipikusan francia műfaj. A XVI. századtól napjainkig virágzik, s máig élvezetes szórakozást nyújt azoknak, akik kedvelik az elmés, ironikus, eredeti gondolatokat, az emberi társadalom természetéről vagy visszásságairól alkotott bölcs, tömör és egyedi ítéleteket.
Íme:

Aki az érvelést nem tudja támadni, az az érvelőt támadja.

Paul Valéry
(Sete 1871. október 30. – Párizs, 1945. július 20.)

Francia költő és esszéíró, a 20. századi francia költészet kimagasló egyénisége.

Montpellier-ben végezte középiskoláit, egy ideig jogot hallgatott, barátja volt André Gide, majd 20 éves korában megismerkedett Mallarméval, kamaszkorának bálványával.

Hosszú évekig dolgozott a Hadügyminisztériumban, utána a Havas hírügynökségnél, 1922-től pedig már kizárólag irodalmi munkásságából élt.

Nagyon termékeny költő volt, de miután 1897-ben kiadta a La Conquete allemande (A német hódítás) című politikai tanulmányát, két évtizedre elhallgatott.

1917-ben tért vissza az irodalomba a La Jeune Parque (Az Ifjú Párka) című költeményével. 1922-ben a Les Charmes (Varázslatok) című kötetét a francia líra kiemelkedő alkotásaként ünnepelte a kritika, de költőként ezután ismét elnémult. Viszont nagy számban kezdett publikálni esztétikai, politikai és filozófiai esszéket. Lírai drámája, a Mon Faust (1946) már csak halála után jelent meg.

Az 1920-as évek elejétől Valéry Európa-szerte elismert szellemi tekintély lett, 1924-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé, 1925-ben a Francia Akadémia tagjává választották. Sokfelé utazott, 1936-ban Budapesten is járt. 1935-ben az Európai Szellemi Együttműködési Bizottság elnökévé választották, 1937-ben pedig a College de France-on, a párizsi szabadegyetemen elnyerte a költészettan professzora címet. 1938-tól a College de France tanára lett. A második világháború idején, a német megszálláskor a szellemi ellenállás egyik vezéralakja volt.

Élete utolsó éveiben főként esszéket írt a legkülönbözőbb témakörökről, filozófiatörténetről, természettudományokról, s a politikáról is véleményt nyilvánított. A háború végén, Párizs felszabadulásakor ő is részt vett az ünnepi felvonuláson, de a béke időszakát már nem sokáig élvezhette. 1945. július 20-án meghalt, állami dísztemetést kapott.

Magyarországon először Gyergyai Albert a Nyugatban megjelent tanulmánya hívta fel rá a figyelmet, majd Kosztolányi Dezső fordításai tették még ismertebbé. Az 1940-es évektől Somlyó György foglalkozott munkásságával, fordításokkal és műhelytanulmányokkal értelmezve művészetét.