A helvét minta
Svájci választásokon nem szokás a meglepetés, a vasárnapin sem változtak érdemben az erőviszonyok. Ám tanulságos a rendhagyó rendszer: az országot hagyományosan a parlamenti pártok állandó, egyetértésre ítélt „nagykoalíciója” kormányozza. Egyébként most a polgároknak több mint a fele el sem ment szavazni, hiszen a közvetlen demokrácia mintaországában a polgár a népszavazásokon dönthet mindenről – írja HELTAI ANDRÁS.
Ezúttal is a Svájci Néppártra, Christoph Blocher, a 71 éves milliárdos jobboldali-populista, idegen- és EU-ellenes pártjára szavaztak a legtöbben, majd 29 százalék. Blocher szegény lelkészcsalád hét gyermekének egyike, aki nagyra vitte. Közgazdasági diplomája után a Sorbonne-on szerzett jogit, majd vegyipari konszernje élén vált milliárdossá. Már a nyolcvanas évek óta vezet mozgalmakat, amelyek Svájc ENSZ-tagsága és EU-kötődése ellen szálltak síkra – miközben az ország egyik leggazdagabb embere a dél-afrikai apartheidrendszer lelkes támogatója is volt.
A kiváló, demagóg szónok tette naggyá az 1971-ben alakult SVP-t. Az idegenellenesség régi hagyományaira építhetett: már a hatvanas években indult a Nemzeti Akció „a nép és a haza megmentéséért az idegenektől”. Akkor még a szakszervezetek, a szociáldemokraták is tartottak az olasz vendégmunkások beözönlésétől, s az Akció 10 százalékban akarta korlátozni a külföldiek számát. Erről 1970-ben szavaztak, és kis többséggel elutasították a javaslatot. Mármint a férfiak – a svájci nők ugyanis csak 1971-ben kaptak szavazati jogot.
Napjainkban viszont már 1,7 millió külföldi él Svájcban, ők teszik ki a lakosság 22 százalékát. Persze nem az itt tízezrével megtelepedett gazdagokkal, netán német mérnökökkel, cseh vagy magyar kutatókkal van gond, hanem gyilkoló koszovói albánokkal, más balkáni gengszterekkel – vagy éppen prostituáltakat futtató borsodi honfitársainkkal. A külföldiek bűnözése távolról sem tömeges, de brutális tetteik alapján ellenük fordul a közhangulat.
Miközben a gazdaság emberei nem győznek emlékeztetni: az ország jólétének egyik alapköve, hogy árad be a munkaerő. 2002 óta, amikor megnyílt az uniós polgárok számára a kapu, évente csaknem 110 ezer ember költözik Svájcba dolgozni. A betelepülők általában jól, számosan magasan képzettek, sokat fogyasztanak, tetemes adót fizetnek. Sőt, még a nyugdíjkasszát is támogatják, mert többet fizetnek be, mind amennyit majd visszakapnak – s így még most, a válság éveiben is több a munkahely, mint annak előtte, érvel a kormány.
Az SVP népszerű ellenérvei: míg például a német „vendég” átlagban valóban képzettebb a svájciaknál, a második legnagyobb csoportnak, a portugálokénak a kétharmada csak alapfokú iskolát járt. Azután ott van vagy 24 ezer, a világ minden tájáról befogadott menekült, mellettük további 40 ezer afrikai, ázsiai, balkáni, akiknek a fele már ideiglenes tartózkodási engedélyt kapott. S nem mellékes az sem, hogy a kitűnő (és olcsó) állami egyetemeken egy évtized alatt megduplázódott a külföldi diákok aránya, számuk már meghaladja a 40 ezer, s gyorsan nő tovább.
Az SVP a közhangulatot meglovagolva és szítva szavazásokkal is próbálkozik: például bevándorlási kontingenseket írna elő. A gond az, hogy az ilyesmi az EU-val kötött kétoldalú egyezményekbe ütközik, s azoknak az újratárgyalását tenné szükségessé. Miután a svájci gazdaság önérdekből a legszorosabban kapcsolódik az unióhoz, a kormány már 1992-ben kérte az ország felvételét, ám az erről rendezett népszavazás még a lazább kerethez, az Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozást is elutasította. 2001-ben újabb kísérlet, újabb kudarc: csak 23 százalékot kapott a kezdeményezés az uniós csatlakozási tárgyalások felvételére.
A svájci polgár tisztában van ugyan a gazdasági előnyökkel, de félti sajátos politikai rendszerét, a népszavazásos demokráciát – s persze a most mindenki pénzénél erősebb frankját. Kormányai ezért a lehetőségek művészetét gyakorolták, s egy sor kétoldalú szerződéssel szorosan az unióhoz fűzték az országot. A jogrend teljes összehangolása még várat magára, de például a sokáig féltve őrzött szigorú banktitkot a német adócsalók pénzeinek feltárása után fel kellett adni.
Nem kell aggódnunk, hogy az SVP sikeres nyomulása romlásba viszi Európa mintademokráciáját. Ott ugyanis a 200 fős parlament és a 46 fős kantonális tanács szerepe erősen korlátozott: minden fontos kérdésben végül szó szerint a nép dönt. Az alkotmány módosításait és más jelentős döntéseket – például a csatlakozást nemzetközi szervezetekhez – népszavazásnak kell többséggel megerősítenie, egyúttal a sok mindenben önálló 26 kanton többségének is meg kell szavaznia.
Az elmúlt harminc évben már tizenegyszer módosult így az alkotmány. A legismertebb referendum a 2008-as, amely eltiltotta további mohamedán imaházak építését. Egyébként 50 ezer polgár vagy nyolc kanton kezdeményezésére bármely törvényről, a kormány által kötött nemzetközi szerződésről tartható népszavazás – s a többség a jogszabályt megsemmisítheti.
A svájci így átlag háromhavonta szavaz, országos, kantonális vagy helyi ügyekről. Százezer polgár támogatásával bármely kérdésben kezdeményezhető népszavazás. Így tiltották meg például a 19. század végén az állatok kábítás nélküli vágását, a húszas években a játékkaszinókat, legutóbb pedig többséget kapott a javaslat az elítélt külföldiek kitoloncolásáról. Egyébként csak idén tizennyolc kezdeményezés indult útjára, például arról, hogy tiltsák meg üdülésre használt lakások korlátlan építését, a nyugdíjpénztárak vagyonának elbitorlását, a túl magas lakbéreket. A kezdeménynek, hogy tiltsák be az atomenergiát, a kormány a Fukusima utáni légkörben már elébe ment: döntése alapján 2034-ig fokozatosan leállítják az ország atomerőműveit.
A „varázsformula” biztosítja 1959 óta a svájci politika stabilitását: a négy nagy párt választási eredménye arányában kap helyet a mindössze héttagú kormányban. Eddig a politikában a 19. század óta domináló polgári-liberális FDP, a kereszténydemokrata CVP és a szociáldemokraták két-két helyet kaptak. A populista SVP-nek (korábban elődjének) egy, utóbb már két hely jutott.
Akármilyen is az összetétel, a jelszó a konkordancia: a kabinet munkája a kompromisszumokon alapuló közös döntéseken nyugszik. Igaz, sajátos a legismertebb svájci politikus, Christoph Blocher szerepe. Az SVP kulcsembere – miközben pártja kormányon van – a „nép” képviselőjeként harcol ugyane kormány ellen. Rengeteg pénzzel is: az Európa Tanács és az EBESZ ismételt figyelmeztetései ellenére Svájcban máig nincs törvény a párt- és választási pénzek nyilvánosságáról. A sajtó szerint Blocherék hatszor annyit költöttek a kampányra, mint a többi párt összevéve.
Akárhogy is: a polgári közép hanyatlóban, mind az FDP, mind a kereszténydemokrata CVP szavazatot, így mandátumokat vesztett. Tovább erősödtek a parlamentbe csak az elmúlt ciklusban bekerült Zöld Demokraták, nemkülönben a szintén újabb szereplő Liberális Demokraták – a Blocher pártjából kivált mérsékeltebbek. S majd 19 százalékkal a második legerősebb maradt a szocdem párt. Így szívós alkudozás várható, hogy kinek hány poszt jut a kormányban.
Svájc a gazdasági-politikai stabilitás, a jólét szigete Európa közepén, s mindezt – látva most az EU vergődését – joggal féltik. Mégis kár, hogy ennyien hallgatnak a milliárdos demagógra – ám mintaországban tán a populista is elviselhetőbb.
