A hamu fogságában

Bécs már zár. Budapest hallgat, sőt, szombat délelőtt a repülőtéren úgy tűnik, a Vueling indul Budapestre. Furcsa. Mi az internetről úgy tudjuk, Ferihegy nem működik, de a jó hírnek szívesen hiszünk. A pultnál kiderül: tévedünk. Keressük az irodát, senki nem tudja, hol van, ráadásul spanyolul/katalánul nem tudják.

Végre megvan. Kígyózik a sor. Mögöttünk magyarul beszélnek. A telefonbeszélgetésből halljuk, hogy ismeretlen honfitársaink a másnapi Wizzairre foglalnak pesti segítséggel jegyet. Felfedjük kilétünket, és új ismerőseink azonnal segítséget ajánlanak. Az ötlet jó, két jegy, illetve kétszer kettő biztonságosabbnak tűnik. Új ismerősünk vadidegen fiának lelkesen diktálom a kártyaadatokat, percek alatt megvan a két jegy, nem is drága, ha nem használjuk, visszaadják a pénzt. A Vueling átteszi másnapra a foglalásunkat. Telefon a szállodába, megvan a szobánk. Új ismerőseinkkel névjegyet cserélünk. Holnap ugyanitt...

Jó. Akkor élvezzük a váratlanul kapott szombatot! Nem megy. Minden létező helyen lecsapunk az internetre, lessük a híreket. Nem egyszerű. Ferihegy honlapjához türelem kell, a Vuelingé megközelíthetetlen. A BBC és a német tévécsatornák hírei este elkeserítőek, nem lesz ebből reggel utazás, hiába van két járatra is jegyünk.

Hajnali kelés, irány a reptér, másképp nincs infó vagy átbookolás. Még a buszon ülünk, amikor új ismerősünk izgatottan telefonál, jövünk-e este Genfbe vonaton, most foglalnak helyet rá. De mennyire. Jó, mondja, akkor ő megveszi a saját kártyájára, és majd elszámolunk. Öt perc múlva jön a csalódott telefon: nincs hely.

A repülőtér már nem olyan barátságos és nyugodt: boldogtalan tömeg, új sorállás, sima átbookolás, ezúttal keddre. Telefon Pestre: akármennyiért, de vegyünk még két jegyet a másnapi Wizzairre. Megvan, aranyáron.

Vasárnap délben már háromszor két budapesti repülőjegy büszke tulajdonosai vagyunk, az elutazás csekély reményével. A szálloda kicsit emelt áron újra befogad minket, kedvesek, naná, új vendég nem érkezik. Szebb szobát kapunk. Most már nincs olyan nagy kedvünk élvezni az életet, kétségbeesett próbálkozások következnek. Pályaudvar: senki nem beszél angolul vagy németül, és jegy sincs sehova, jó tíz nap a várakozási idő. No igen, a francia vasút napközben sztrájkol. Komp Genovába, hajó Rómába – minden zsúfolt, a buszok is. Bérautó nincs, ha lenne, 1800 euró volna Bécsig.

Jön a brit flotta

Mindenki lóg az interneten, ki a saját laptopján harcol a gyenge kapcsolattal, mások fizetik a szállodai rablótarifát, vagy várnak az egyetlen ingyenes gépnél. Az eredmény ugyanaz, csalódottság. És mégis, éled a remény. Van, ahol oldják már a zárlatot, Bécsben például. Akkor Budapest is hamarosan. Az osztrákok persze időben tájékoztatnak, honlapjuk elérhető. (Jegy innen nincs Bécsig semmilyen járaton...) Irigykedünk. Bécs a zárlat oldásakor ingyen biztosítja a nagyszerű repülőtéri vonatot. Terjed a hír: az angolokért a hadiflotta küld hajókat, akit lehet, Spanyolországba hoznak, s innen viszik majd őket haza. És velünk mi lesz? Gyors e-mail a madridi nagykövetségnek, a barcelonai főkonzulnak, a tiszteletbeli konzulnak, az idegenforgalmi hivatal kirendeltségének, egy Budapestről buszokat indító utazási irodának. Utóbbi gyorsan válaszol, mobilszámot kapunk. És reményt, hogy utánanéznek. A Wizzair elérhető Skype-telefonon, villámgyorsan átteszik az olcsóbb jegyet szerdára.

Hétfő a remény ideje. Bár sem a Wizzair, sem a Vueling nem közlekedik ezen a napon, de ha oldják a zárlatot, akkor a keddi Vueling talán elvisz. Jó, hogy most nem kell kizarándokolni a reptérre. Magyar ismerőseinkért kocsi jön Pestről, de csak személyautó, két sofőrrel, nem férünk be, pedig vinnének. Fájdalmas búcsú.

Akadozik a net

Jönnek a hírek: vállalkozó szellemű magyar sofőrök Amszterdamból 400 ezerért visznek haza kint rekedt utasokat. Akkor mennyi lehet Barcelona? És van-e egyáltalán ilyen járatuk is? Budapesti családtagjainkat nem engedjük ilyen hosszú útra, őrültség, majdcsak lesz valahogy. Amúgy süt a nap, irány egy gyönyörű, közeli park. A zöld füvön itt rekedt turisták heverésznek. A pálmafákon papagájok, szinte felejtjük nagy gondunkat. Beborul, visszaöltözés, a hasi tasi egy percre a gyepre kerül. Többé nem látjuk. Mobiltelefon, két hitelkártya, 60-70 euró készpénz, újságíró-igazolvány. És a szállodai szobakártya, no meg a széfkártya.

Dermedt rémület, körberohangálás, nem, senki nem látott semmit. De milyen szerencse: a kanadai mobiltelefon itt van, a többi kártya, az útlevelek, a jogosítványok a szállodai széfben. Csak éppen a kanadai mobilról nem sikerül a hívás a hotelbe. Futás egy közeli bárba: a pincér, a tulajdonos egy szót nem ért. Emberek, ki beszél itt angolul? A zsúfolt teraszról többen jelentkeznek, egy spanyol férfi rögtön telefonál, igaz, a készüléket nem adja át, de elintézi: figyelnek, átprogramozzák a szobakártyát, ne izguljunk. Rohanás és öröm: a szoba, a széf érintetlen. A letiltás egy perc, a kódok módosítása szintén, nagyszerű. És Ferihegy kinyitott, az élet szép.

Amíg meg nem tudjuk, hogy kedd reggel ismét zárlatot terveznek. Hátha csak szóbeszéd. A budapesti reptér honlapját nem frissítik. Most már a Wizzair-szám sem érhető el, Ferihegy pláne nem. Újabb magyar ismerősünk szerint román buszok közlekednek, érintik Magyarországot, az ő dél-magyarországi rokonai így jutottak haza, alig 26 óra. Utánanézünk, persze. Ő Londonba igyekszik vissza, nagy szerencsével kapott buszjegyet Párizsig, vonat még nincs, ha lesz, jó sokba fog kerülni, de muszáj, félti az állását.

Este magyar honlapokról már bizonyosság, hogy Ferihegy tényleg bezár. Ennek most már a fele sem tréfa, de persze tudjuk: nekünk jó, van szállodánk. Szóval nekünk jó. De kedden megint ki kell menni a repülőtérre, már behunyt szemmel tudjuk az utat, de ez oda-vissza húsz euró naponta. Akkor is muszáj, ki tudja, nem indul-e a Vueling, amely továbbra is megközelíthetetlen. A főkonzultól e-mail érkezik: most már lehet repülni, és különben is rossz mobilszámot adtam meg. Na ja, közben ellopták, ezért letiltottuk. Reggel akadozik az internet. Itt állunk a nagy fejlett civilizáció közepén, és elég egy kis hamu, máris lebénulunk.

Repülőtéri busz, újabb magyarok. Kedvesek, okosak, segítőkészek. Rég nem éreztünk ilyet: ez az összetartás, egymásra figyelés hiányzik a mindennapjainkban. Nekik délutánra van egy nehezen megszerzett buszjegyük Prágába, rettenetes áron, gyakorlatilag visszaválthatatlanul. Ők is szombat óta küzdenek.

Hepiend

Kiérünk. A kiírás szerint nem törölték a járatot. Állunk a sorban. Tapasztalatcsere, panaszáradat, nincs infó, a kint rekedt magyarokra otthon senki nem gondol, kijöhetne valaki a követségről, aki tudja a nyelvet, az angollal nem megyünk semmire. Telefonhívás a megmaradt kártyás telefonunkra: a főkonzul. Rossz híre van, megint zárva Ferihegy. De mi már be is csekkoltunk, éppen keressük a kaput. Akkor is. Közben SMS otthonról: Ferihegy kinyitott. A főkonzul közli, a külügy nem tud buszt küldeni, mi van, ha mire ideér, az utasok valahogy hazakeveredtek. Akkor ki állja a költséget? Neki is rokonai vannak itt, akik nem tudtak elutazni.

Már Budapesten kapom az e-mailt: szervezik a kint rekedtek hazautazását, lesz jármű, valamikor.

Hepiend.