A hamis beszéd
Nincs az a nemzetközi fórum, amelynek résztvevői értenék, vajon miért tart a magyar kormányfő olyan gazdasági minisztert, akit szakmai berkekben már ki sem röhögnek; egyszerűen csak legyintenek, ha meghallják egyre szaporodó nyilatkozatait. „A pénzügyi tranzakciós adó olyan taktikai atomfegyver a 21. században, ami lehetővé teszi, hogy a foglalkoztatás terén felvegyük a versenyt az ázsiai országokkal.” Ezt legutóbb a Heti Válaszban írta Matolcsy György, és bár nem akad épelméjű közgazdász, aki a tranzakciós adótól a foglalkoztatás terén bármiféle pozitív változást remélne, elsősorban mégis a taktikai atomfegyverrel való abszurd – és amúgy logikátlan, mert épphogy a pusztításra utaló – összehasonlítás jelzi, hogy nincs tovább: a nemzetgazdaság fura ura végképp elvesztette kapcsolatát a való világgal.
Persze az a kijelentés se semmi, miszerint „Magyarország két évvel ezelőtt a gyógyulás útjára lépett”, mert „a kormány visszaállította a magyar állam pénzügyeinek harmóniáját”. Badarság épp akkor mondani ilyeneket, amikor már nemcsak valamennyi nemzetközi elemzőház úgy beszél rólunk, mint a régió „szegény emberéről”, aki menthetetlenül lemarad a többiektől, mert képtelen odahagyni a rosszul megválasztott utat; amikor minden adat mélyülő recessziót jelez, a nemzeti jövedelem csökkenése mellett pedig nő az infláció. Az ország adott helyzetében Matolcsy egyre elképesztőbb szövegei már nem magyarázhatók pusztán a miniszter személyes problémáival, hiszen ellentmond az elemi racionalitásnak, hogy aki ilyen zavarokkal küszködik, annak a kormány legfontosabb posztján legyen a helye.
Hogy a miniszterelnök egy önállótlan strómant tart, aki csak a nevét adja az ő instrukcióihoz, az még érthető – jobbára az egész Orbán-kormány így működik. De Matolcsy, miközben aligha van meghatározó szerepe a gazdasági döntésekben, messze túlteljesít a személyes kommunikáció terén. Váteszi figura, fékezhetetlenül vizionál, és bár egyetlen állítása sem állja ki az alapvető elemzés próbáját – ám ennek a képtelen retorikának pontosan ez a célja: olyan nyelvet teremteni, amelynek jelentése azért nem kontrollálható, mert megejtő fogalmainak semmi közük a szakmai fundamentumokhoz. Éppen ez az orbánizmus lényege. Matolcsy nem kergült meg; ő csak különös ösztönnel és persze nem minden exhibicionizmus nélkül állítja alkati sajátosságait a politika szolgálatába.
Nem mindenki képes effajta kreativitásra a kormánypártban, de azért a többiek is igyekeznek. Aki hallotta például Navracsics Tibort arról beszélni, miért tartotta szükségesnek, hogy levélben kérje a Kúria elnökétől, hozná összhangba a bírák ítélkezési gyakorlatát a közhangulattal, az megérthette, milyen mentalitással jut el egy képzett politológus – nem mellesleg bírói szakvizsgával – odáig, hogy a törvények elé helyezzen pőrén populista szólamokat. Hiszen ő is tudja, hogy hiteles, egységes közhangulat nem létezik; csupán ilyen-olyan „hallomásos” vélemények különféle interpretációi lehetségesek, azok pedig erősen politikafüggők, magyarán: önkényesek. De a népszerű rendpártiság oltárán, vagyis hatalmi érdekből feláldozná a jog felsőbbrendűségét – és ráadásul nem átallja kifejteni, hogy a bírák egyéni neveltetése, szocializációja és mentalitása amúgy is átszínezi az ítéleteket. Hát akkor a „közhangulat” miért ne? Vagyis a lefektetett normatív szabályokat, a kialakított kereteket, a jogállam bizonyosságait megpróbálja relativizálni egy másik beszédmóddal. Hogy többé ne legyenek szilárd kapaszkodók, egyértelmű posztulátumok.
Ugyanez a törekvés működteti az egész törvénygyárat. Most az utolsó pillanatban módosították a médiaszabályozás azon pontját, amely elvette a bíróságoktól a szerződések érvényesítésének jogát – mert átlátták, hogy nincs az a szervilis alkotmánybíróság, amelyik ezt eltűrhetné. De az új passzusok azért meghagyták a médiahatóságnak, hogy bizonytalan helyzeteket teremthessen, illetve fenntarthasson. Hasonló játszma folyik a tranzakciós és a telekommunikációs adókkal; az ígéretek ellenére sincs érdemi egyeztetés a cégekkel, sem megbízható felmérés a várható gazdasági hatásokról. És közben Orbán Viktor büszkén jelenti Brüsszelből, hogy immár „semmi olyan jogi megoldás nincs a gazdaságban és az alkotmányos rendben, ami ne lenne ismert valamelyik másik tagállamban”. Hogy le nem szakad a plafon!
Az amerikai külügyminisztérium legújabb emberi jogi állásfoglalása szerint az igazságügyi rendszert, a sajtószabadságot és az egyházakat érintő törvények azt az aggodalmat keltik, hogy aláássák a demokratikus intézményeket, kiiktatják a fékeket és ellensúlyokat. A Morgan Stanley elemzése pedig oda jut, hogy „Magyarország eljátszotta a nemzetközi piaci bizalmat... Követhetetlen a taktikázás az IMF-fel, az EU-val... A globális befektetési stratégiaváltásból Magyarország nem fog profitálni.”
A hamis kormányzati nyelv ezt a kérlelhetetlen valóságot próbálja felismerhetetlenné tenni.
