A grenadai invázió

Az Amerikai Államok Szervezete, a washingtoni székhelyű OAS 1977-ben a függetlenségét Nagy-Britanniától három éve elnyert szigetországban tartotta éves tanácskozását, s meghívott az amerikai fővárosból külföldi újságírókat is. Feltehetőleg azért, hogy segítse az idegenforgalmat, hiszen Grenada a szerecsendión és a fűszereken kívül nem sok mindenből tudott pénzt csinálni. Magyar turistákat ugyan aligha remélhettek, de persze örömmel mentem el vízumért a parányi ország konzulátusára. A terjedelmes fekete hivatalnok nagy örömmel fogadott: ugye, elvinnék pár hivatalos levelet – a futáruk az ülés miatt már túlterhelt... Így némi diplomáciai postával tettem meg a pompás utat. A washingtoni gép Barbadoson szállt le – onnan már csak kis repülőkkel lehetett eljutni Grenadára. Szerencsére. Még két szigetet érintve, alacsonyan repülve a türkiz vizek felett, a főleg karib kofákkal telt gépen, olyan volt az út, mint a megelevenedett turistareklám.

Sir Eric és az ufók

A helyszínen aztán kiderült, hogy a néhány elfogadható szállodát rég lefoglalták a delegátusok és sleppjeik. A hírlapíróknak maradt egy kis erdei fogadó, ahol először ki kellett zavarni a pókokat és egyéb élőlényeket a spártai szobából – majd tapasztalni, hogy a közös zuhanyozó mindkét csapjából hideg víz folyik. Ám végül is örvendjen, aki ily szép vidéken lehet. Örvendtem, dolgoztam. Majd egy délután meghívták a sajtót bizonyos Maurice Bishop úrhoz. Annyit tudtunk róla, hogy baloldali, szocialista, az ellenzéki New Jewel mozgalom vezetője. Jóképű, rokonszenves, intelligens férfi fogadott bennünket. Mint kiderült, Angliában végzett jogot, onnan hozta a ’68-as diákmozgalmak szellemét, és e szellemben szeretné felvirágoztatni szigetét. Udvariasan végighallgattuk, majd elbúcsúztunk. Alkalmasint egyikünk sem látta többé. Bishop két évvel később vértelen puccsal vette át a szigeten a hatalmat négy évre – azután szélsőbal elvbarátai őt puccsolták meg, majd agyonlőtték.

Ottjártunkkor a britek által főrangra emelt Sir Eric Gairy volt a kormányfő. Kitűnő kapcsolatokat ápolt Londonnal és Washingtonnal, ám a parasztból lett szakszervezeti vezetőből magas hivatalában korrupt, majd terrorral kormányzó nagyfőnök lett: „Mongoose Gang” becenevű verőlegényeitől rettegett a lakosság. Így amikor a karizmatikus Maurice Bishop ellene lázadt, a szelíd forradalom könnyen győzött. Annál is inkább, mivel a már paranoid Gairy éppen az ENSZ-ben győzködte rögeszméjéről, a repülő csészealjakról Kurt Waldheim főtitkárt: legyen 1978 az ufók éve...

A százezer lakosú Grenada Bishop alatt is a Brit Nemzetközösség része maradt. Az új kormányfő bevezette az általános, ingyenes egészségügyi ellátást és közoktatást, miközben pénzügypolitikája elnyerte a Világbank áldását. Ennek ellenére Washingtonból fokozódó gyanakvással tekintettek rendszerére, amelyet egyre több kubai szakértő segített, s megjelentek ott a szovjetek is. A kritikus pontot az jelentette, amikor Bishop 1979 novemberében bejelentette: ugyancsak kubai segítséggel építenek új repülőteret, hogy végre nagyobb gépek is leszállhassanak, s így fellendüljön az idegenforgalom. Reagan elnök négy hónappal később, történetesen akkor, amikor bejelentette „csillagháborús” terveit, egy füst alatt bemutatta a hírszerzés légifotóját az épülő grenadai reptér három kilométer hosszú leszállópályájáról, mondván: ilyen pálya távolsági bombázók számára szolgál – holott a kicsiny országnak még légiereje sincs.

A megriadt Bishop júniusban Washingtonba utazott, hogy csillapítsa a kedélyeket, ám az elnök helyett csak Clark nemzetbiztonsági tanácsadó és egy külügyminiszter-helyettes fogadta. Mégis úgy vélte, sikerült a vészt elhárítania.

Havanna, Moszkva

Újabb gesztusra azonban már nem volt módja: helyettese, Bernard Coard Bishop „árulására” hivatkozva októberben katonai puccsot szervezett, a kormányfőt legfontosabb munkatársaival egyetemben letartóztatták. Hogy ebben Havanna, Moszkva keze benne volt-e, máig nem tudni.

Amikor pár nappal később a tüntető tömeg kiszabadította a népszerű kormányfőt, a katonák többtucatnyi hívét agyonlőtték – aztán Bishopékat is.

Ekkor állt elő George Shultz külügyminiszter azzal, hogy meg kell védeni a Grenadán lévő amerikai állampolgárokat. Ez lényegében egy New York-i orvosegyetem helyi campusát jelentette, ahol több száz fiatal tanult. Amikor azonban a diákokat megszavaztatták, ők nem jeleztek veszélyt, csak tíz százalékuk akart hazamenni – a szüleik pedig táviratban óvták Reagant az elhamarkodott lépésektől. Ám a Fehér Házban már régen döntöttek: az idősebb Bush, az akkori alelnök vezetésével válságstáb tanácskozott arról, mit lehetne még felhozni a beavatkozás indokaként a diákok védelme mellett. Aligha véletlenül jelentkezett aztán egy másik törpe szigetállamocska, Dominica miniszterelnöke amerikai beavatkozást kérve. Váratlanul pedig egy nyomósabb fejlemény: október 23-án öngyilkos merénylők robbantottak az amerikai tengerészgyalogság bejrúti kaszárnyájánál. Kétszáznegyvenegy katona vesztette életét, akiket társaikkal – a katonai vezetés ellenkezésének dacára – Reagan és Shultz küldött oda.

Több se kellett. Október 25. hajnalán hétezres inváziós erő – benne a látszat kedvéért pár száz karibi szövetséges katona – támadt anyahajókról és a levegőből. Persze három nap után vége lett a harcoknak. A kilencvenöt halottból tizenkettő volt amerikai, harmincnál több a polgári személy, négyszázharmincan megsebesültek. Reagan tévébeszédében egy lélegzettel szólt Bejrútról, Grenadáról, valamint a dél-koreai utasszállítóról, amelyet két hónapja lőttek le a szovjetek – mindeme szörnyűségekért Moszkva a felelős. A kis szigeten harminc szovjet és több száz kubai katonai tanácsadót, valamint (Reagan szerint) óriási fegyverraktárakat találtak, amelyekből terroristák ezreit lehetett volna felfegyverezni – ezt sikerült most, még idejében megakadályozni.

Független vélemény nem születhetett, az „Urgent Fury” hadműveletet teljes hírzárlat kísérte, a médiát kizárták. Sőt: Margaret Thatchert (és Kanadát) is, aki levélben fejtette ki szövetségesének, Reagannek: az akciót egy kis, független nemzet elleni beavatkozásként értékeli. Hasonló véleményen volt az ENSZ tagállamainak nagy többsége. A BT határozatát, amelyben az inváziót a nemzetközi jog súlyos megsértésének minősítette, Amerika megvétózta. Voltak bíráló hangok a washingtoni törvényhozásban is, főleg a demokraták részéről – aztán ők is elhallgattak, amikor a színészből lett elnök hatásos szónoklatával ezúttal is megnyerte az ügynek a közvéleményt.

Tajvani himnusz

Az amerikai csapatokat decemberre kivonták. A Bishopék elleni puccs fő szervezőit letartóztatták, a tizennyolc polgári és katonai vezetőből tizennégyet halálra ítélték, de az ítéleteket szabadságvesztésre változtatták. A kies Grenada azóta sem lett idegenforgalmi központ, ám 2007-ben a krikett-világbajnokság egyik helyszíne volt. Amikor aztán az Ivan hurrikán elpusztította a házak kilencven százalékát és a nemzeti stadiont, az utóbbit a Kínai Népköztársaság építette újjá negyvenmillió dolláros adományként, több száz saját munkásával. Ez nem szúrt szemet Washingtonnak – csak a vörös Kína képviselői háborodtak fel, amikor a stadionavatón a hálás szerecsendió-szigetiek zenekara a pekingi helyett tévedésből a tajvani himnuszt játszotta.