A drón és az albán pékek

A távirányítású játékrepülő a Szerbia–Albánia magasfeszültségű mérkőzés első félidejének 40. percében landolt a Partizán focicsapat szebb napokat is látott zöld gyepére. Azaz: mielőtt leért volna, az egyik szerb játékos még a levegőben elkapta, két albán válogatott viszont ki akarta tépni a kezéből. Majd kitört a tömegverekedés (hazafias szerb nézők bátor és aktív közreműködésével), ezért aztán a bíró megszakította a meccset. Később az UEFA 3:0-ra a szerbek javára döntött, de egyúttal el is vett a szerbektől 3 pontot. Talán mert az albánok, testi épségük alapos veszélyeztetettsége miatt nem voltak hajlandók a folytatásra, a három pont mínusz Szerbiának pedig – a valamikori Jugoszláv Néphadsereg stadionjának biztonsági „hiányosságai” miatt – járt.

A drón egy Nagy-Albániát (beleértve persze Koszovót is) ábrázoló zászlót lengetett a parázs hangulatú belgrádi estében. És két albán történelmi személyiség képe is rajta volt, akik a független Albánia élharcosai voltak, szerbellenes tevékenységük nem ismert. Ami a drón felbukkanása után következett, az kísértetiesen hasonlított a kilencvenes évek eleji háborús uszítással és gyűlöletkeltéssel eltelt vérzivataros időkre. A szerb sajtó a szerb nép, állam és minden ezekhez társuló szent intézmény elleni aljas albán összeesküvésről írt. Ami természetesen bosszút kíván. Az álhírterjesztésben igencsak tapasztalt szerb tabloidok egyhangúan (rendőrségi, kormányzati vagy egyszerűen csak más lapinformációkra hivatkozva) a díszpáholyban ülő Olsi Ramát kiáltották ki az szerbellenes összeesküvés szervezőjének és kivitelezőjének, aki távirányítóval a kezében vezérelte ezt a gyalázatos támadást. A lapok arról is beszámoltak, hogy Ramát letartóztatták. Ennek ellenére még aznap este a focistákkal együtt elutazott Belgrádból. Azóta is keresik a távirányítót.

Olsi annak az Edi Ramának a fivére, aki éppen az albán miniszterelnöki posztot tölti be és akinek találkoznia kellett volna Belgrádban Aleksandar Vučić szerb kormányfővel, aki a drónos támadás után azt mondta: lábbal tiporták Szerbia büszkeségét azzal a szándékkal, hogy destabilizálják az országot, és hogy vérontást idézzenek elő. Az egyszerűség kedvéért a díszpáholyban ülő Olsi Ramát és a többi albán vendéget „hazug bandának” nevezte. Ment a tiltakozó jegyzék Tiranába, a pontos meglátásairól is ismert államfő, Tomislav Nikolić pedig megállapította: „Albániának évtizedekre, sőt egy egész évszázadra lesz szüksége, hogy normális ország legyen.”

Ezek után az október végére tervezett szerb–albán miniszterelnöki találkozó (az utolsó több mint hat évtizeddel ezelőtt a Josip Broz Tito–Enver Hodzsa-találkozó volt) füstbe ment terv lett. Azaz: néhány berlini és brüsszeli telefonhívás után lehiggadtak a kedélyek, és csak halasztás történt novemberig.

Az összeesküvés-gyártást azonban már nem lehetett megfékezni (nem mintha bárki is akarta volna): az egyik teória szerint a merénylet (!) célja Putyin orosz államfő másnapi látogatásának meghiúsítása volt. Az oroszokhoz (legtöbbször viszonzatlanul) vonzódó szerb elit pedig mindent megtett, hogy méltó módon lássa vendégül a távoli bátyuskát. Az ürügy Belgrád felszabadulása (Vörös Hadsereg plusz a kommunista partizánok) évfordulójának megünneplése volt. A szerbek annyira igyekeztek, hogy az egyébként október 20-ra eső jubileumot négy nappal korábbra tették, és nyomatékul egy katonai parádét is összehoztak, ami igazán szokatlan tünemény az utóbbi néhány évtizedben errefelé. A kormányfő és államfő (fontossági sorrend) oroszul igyekeztek kedveskedni a vendégeknek, és néma békességgel áztak a tapintatlan őszi esőben. Szemfülesebb megfigyelők kifürkészték, hogy néhány megjelent vendég a tribünön nem csatlakozott a Putyin megjelenését lelkesen tapsolók népes táborához, köztük néhány ellenzéki politikus és a Vučićékkal koalícióban kormányzó Vajdasági Magyar Szövetség egyik vezetője sem. A parádét egyébként azért kellett előrehozni, mert Putyin az Ázsia–Európa találkozóra sietett Milánóba, ahol – mint utóbb megtudtuk – alaposan megvárakoztatta Merkel német kancellárt, majd elsietett régi barátjához, Berlusconi volt olasz miniszterelnökhöz.

A szerb hatalom és vele szoros szövetségben létező mainstream média albánellenes hisztérikus reagálása nem hatott ki a katonai díszszemlére, annál inkább a mindig ugrásra kész alvilágra. Még a félbeszakadt meccs éjszakáján tucatnyi, koszovói albán tulajdonban levő pékséget, cukrászdát támadtak meg (szétverték, felgyújtották azokat), természetesen ismeretlen tettesek. Az incidensekre kizárólag a vajdasági városokban került sor. Szabadkán például az ottani mecset kapujára dobtak Molotov-koktélt. A rendőrség – mint számtalan esetben korábban is – későn és néhány esetben a szolgálathoz méltatlanul viselkedett. Például az újvidéki Evropa pékség esetében, amelynek tulajdonosa, okulva eddigi tapasztalataiból, kérte a védelmet, de a rendőrség ezt megtagadta. Még aznap este szét is verték az üzletet. Szintén a tartományi székváros peremvidékén gyilkosság is történt, és egy macedón pék volt az áldozat, a rendőrség azonban nem lát összefüggést az eset és az etnikai indíttatású erőszakhullám között. Végül, másfél héttel a pékek elleni hajsza kezdete után, a rendőrség bejelentette, hogy szinte minden tettes kézre került, és a többségük kiskorú. Számos vajdasági értelmiségi kizártnak tartja, hogy a kiskorú huligánok spontán akciójáról lenne szó – szervezett kampányról beszélnek.

Hogy miért éppen Vajdaságban tombol a garázdaság? Erre kétféle magyarázatot lehetett hallani: az egyik szerint már csak Vajdaságban vannak albán pékségek/cukrászdák, a „szűkebb” Szerbia területéről már sikerült elűzni őket. Szerbia a Dunától és a Szávától délre eső része tehát már „etnikailag megtisztított” burekot és baklavát eszik.

A másik elmélet már elgondolkodtatóbb: a soknemzetiségű tartomány autonómiája elleni támadás van folyamatban. Az országban kormányzó Szerb Haladó Pártnak már szinte minden önkormányzatban sikerült átvennie a hatalmat, csak az alaposan megtépázott vajdasági törvényhozásban vannak az ellenzéki demokraták többségi pozícióban. Formálisan ennek a tartományi koalíciónak a tagja a VMSZ is (ezért lehet vezetőjük Pásztor István, a vajdasági parlament elnöke), de a magyar párt a demokraták ádáz ellenségével, a haladókkal együtt kormányoz (néhány VMSZ-es államtitkár van) országos szinten és önkormányzatokban is (például Szabadkán). A tartományi hatalmukhoz makacsul ragaszkodó demokratákkal törvényes úton nem tudnak elbánni Vučić kormányfő haladói (akik a hágai Šešelj radikálisaiból váltak ki), tehát kapóra jöhetett nekik egy felülről hevített soviniszta hecckampány, amely elsodorhatja az utolsó ellenállási gócot, a tartományi kormányt (amelynek vajmi kevés hatalma van ugyan, viszont kényelmes, jól fizető hivatalnoki állásokat osztogathat).

Ilyenképpen skizofrén helyzetbe sodorta magát (választóikról nem is beszélve) a legnagyobb vajdasági magyar párt. Látszólag a tartomány autonómiájának élharcosaként tetszelgett évekig (naivabb szerb szavazók ezt honorálták is), viszont amikor az igazi hatalom közelébe tornázta magát, igyekszik már megszabadulni egykori vajdasági autonomista partnereitől. Ezért nem tiltakozik a VMSZ a rendőrség feltűnő tétlensége miatt, hanem bőszen maszatolva szélesebb társadalmi problémáról beszél. Mintha a szerencsétlen koszovói pékek nem ugyanolyan áldozatok lennének, mint a korábbi „magyarverések” elszenvedői.