A dicsőség napja

La mer – a tenger, a Vogézek, az Ardennek, Normandia és Bretagne, a Szajna és a Loire... megannyi nevében is ábrándokat keltő helyszín, ahol a történelmet évszázadokban mérik. Hazánk francia kapcsolatai persze nem Batsányival kezdődtek, s azok a drámai idők is később kattogtak bele a históriába, amikor piktor és literátor zöldhatáron vagy Pullmann-forgózsámolyon evickélte át a senki földjét. Az viszont kiábrándulást keltett, hogy napnyugati őrjárataik tapasztalataira csak a kávéházi asztaloknál voltak kíváncsiak, a honi politika figyelni csak akkor kezdett, amikor a villámháború acélkaravánja már Párizs felé dübörgött.

Az odakint honosodni próbálók töprengtek. Hazajönni éppoly veszélyes volt, mint iratok nélkül továbbállni. A „kenyéremigráció” adriai kikötői veszélyes övezetek lettek, s a Cunard Line utasgőzösei sem értük kötöttek ki Biarritzban. Mi marad ilyenkor? A fegyver, a hadsereg. 1939 októberében kezdődött meg a spanyol határ menti Barcarés fürdőváros toborzóhelyén a külföldiek önkéntes gyalogezredeinek szervezése. A 21., 22. és 23. ezred jelentős részét – negyvenhét náció közül – a magyarok tették ki. Számukat a Magyarszármazású Frontharcosok Szövetségének 1969 májusában megjelent Fanion című kőnyomatosa hatezerre teszi.

George Madarasz főhadnagy 1940 áprilisában így kezdte nyilatkozatát a párizsi rádióban: „Mi, magyarok itt, Franciaországban találtuk meg második hazánkat, de első kötelességünknek tartjuk, hogy veszély esetén részt vegyünk megvédelmezésében. Francia zászló alatt küzdünk a világszabadságért, az emberi méltóság tiszteletben tartásáért, az elévülhetetlen emberi jogokért. Ti, otthoni honfitársaink, akikkel szívvel-lélekkel együtt vagyunk, tudjátok, hogy a ti szabadságtokért és függetlenségtekért is küzdünk...”

A hadbavonultak tudatos antifasisztává érlelődése lassú folyamat volt, hiszen a szervezett francia baloldalt is lebénította a szovjet–német egyezmény. Születőben volt viszont egy másfajta életérzés, amely borongós felhőjárással úszott a lövészárkok fölé, az európai humánum eszméi, értékei és emberei megsemmisítésével fenyegetve. Ezt az aggodalmat s az ellene való tenni akarást jó szándékú baloldali erők tudatosították. Magyarok is.

Ám Bölöni, Pór Bertalan, Bajomi Lázár nem soká maradt mundérban – idézhetünk viszont egy Hans Habe-i emléklistát néhány önkéntes hazánkfiáról. Mert fegyverbe állt a szobrász Hajdú István, a festő Hegedűs Béla, az énekes Merán József, a filmes Esway-Ezry Sándor, a zeneszerző Hajós József, olyan írók-újságírók, mint Beregi Tivadar, Bándy (Baudy) Miklós, Fejtő Ferenc, Gereblyés László, Hatvany Bertalan, Hevesi András. Az egyik ezred térképésze, Gabányi Andor az első világháborúban még a franciák ellen harcolt. És itt van Székely László a neves rendezőfamíliából, az ellenállás rádiótávírásza, mígnem készülékét bemérik, s őt kivégzik. Neve ma falvéset a Diadalív árnyékában.

Hegedűs és Hevesi már júniusban elesik az ardennekbeli harcokban. Ugyanott sebesül meg Mező Imre és Szalvay Mihály. Többen eltűnnek vagy a felismerhetetlenségig szétroncsolódva kerülnek az ismeretlenséget jelző fejfák alá. Az utókor sokáig kutatott utánuk. Meg Rákosi is. A Rajk-perben külön vádlottcsoportot szerveztek a nyugati ellenállásokban részt vettekből. Máig titok, mi okozta végzetét 1949-ben Marschall Lászlónak, Párizs egyik magyar századparancsnokának. Tragédiák és ismeretlen hősök vérétől vált sikamlóssá a történelem forgószínpada.

Már a nyolcvanas éveket írtuk, amikor Nemeskürty István bemutatott a Légiósnak, ahogy a valamikori kiskunhalasi diákot, Antoine Fleischlt ő elnevezte. Barátunk lett, és egy idő után arra is hajlandó, hogy kameránk előtt beszéljen háborús kalandjairól. Most, hogy mindezt a szalagról visszahallgatom, olyan, mintha egy Rejtő-regény elevenedne meg. De az ő hadak útjának valódiságáról rendjelei tanúskodnak. Szól az öreg magnó:

„1937-ben jutottam ki Párizsba, szakma, pénz és nyelvtudás nélkül. Egy ideig a világkiállítás vatikáni pavilonját takarítottam, de rájöttem, megtehetem ezt egy teherhajón is, amely felvett, és egy év múlva kirakott egy brazíliai kikötőben. Az Amazonas partjára kerültem, egy őserdei kaucsukültetvényre. Amikor azonban ’39-ben megtudtam, hogy Európában háború tört ki, átbóklásztam Francia Guyanába, és önkéntesnek jelentkeztem. 1940-ben még sikerült elérnem a dél-franciaországi harcokat, ahol nekem egy 1914-ből való puskával az volt a feladatom, hogy megállítsam a németeket. Hát ez nem sikerült. Jött a békeparancs, engem leszereltek, de megmaradt a rögeszmém, hogy eljutok a bajtársaim után Angliába. Ha valaki a térképre néz, megláthatja, mi volt akkor az egyetlen út erre. Hajó vitt Algírba, ahol újra beöltöztem, katonavonattal tovább Casablancába. Itt rövid helyőrségi szolgálat, majd áthelyezés Martinique-be, ahol megint szélnek eresztenek, mert ott Vichy rendeletei dirigálnak.

Sikerül azonban megismerkednem De Gaulle egy ügynökével, aki éjszaka csónakon átvisz Saint Luciára, ami angol gyarmat volt. Itt megkerestem a garnizonparancsnokot, arra kérve, hogy küldjön Londonba. Egészen máshova küldött, és egy hónapig ellenőrizték, hogy ki vagyok egyáltalán. Amikor mindent rendben találtak, elvittek Barbadosra, onnan a Bermudákra, ahonnan csakugyan indult egy szállítógőzös Skócia felé. Azt hiszem, ez volt akkortájt az egyetlen hajó, amely kíséret nélkül szelte az atlanti vizeket. Ugyanis dugig volt robbanószerekkel. Azokon aludtam...

Végre Anglia! Egy tiszt vár rám, bevisz egy irodába, és megkérdi, hajlandó lennék-e magyar útlevelemet őfelsége rendelkezésére bocsátani. Kicsit elcsodálkoztam, hogy mit kezd majd György király az én passzusommal, és csak nagy sokára jöttem rá, hogy valakit belém akarnak költöztetni. Azt viszont máig sem tudom, hogy egyáltalán élek-e még vagy meghaltam valami titkos küldetésben.

1941 végén vissza Afrikába. Egy francia rohamegység kiképzőt keres. A parancsnok, Leclerc még csak százados, ám miután De Gaulle nevében elfoglalja Kamerunt, kinevezi magát tábornoknak. Ezt az önelőléptetést csak jóval később szentesítette Hosszú Puska – ahogy De Gaulle-t nevezték. Innen Csádba vitt az utam, hogy dél felől nyugtalanítsuk a Rommel-divíziókat. Az egész Szaharán át kellett vágnunk, ha azt mondom, keserves volt, nem mondtam semmit. Szüntelen arról álmodoztam, hogy friss vizet iszom egy kristálypohárból. A tuniszi harcok során megsebesültem. Egy kairói kórházba vittek, de már lábadozásomat is siettette az ottani francia katonai misszió. Mondták, Leclerc üzent értem, aki most Marokkóban szervezi a 2. Páncélos Hadosztályt, és az új amerikai tankokhoz jó szakemberek kellenek. Én akkor már annak számítottam...

’44 tavaszán kerülök csak vissza Dél-Angliába. Mindenütt az MP cirkál, elállják és zárják a zsúfolt kikötők bejáratát. Egy éjszaka végre megjön a riadóparancs: irány Franciaország! A normandiai pokol után is véres hetek telnek el. Már az ország belsejében járunk, amikor Eisenhower megüzeni, hogy tartsuk a fő irányt, húzzunk el a főváros mellett. Erre aztán hosszú viták kezdődtek, amelyek eredményeként végül is utat engedtek nekünk. Kiérdemeltük ezt, mert hát Londonba vagy New Yorkba nem jutott el a Führer, csak a Champs-Élysées-t taposták náci csizmák. Így aztán a francia divízió indulhatott elsőnek a fővárosba.

Leclerc vezérpáncélosának, amely elsőnek érkezett a Diadalív elé, én voltam a parancsnoka. De a carmagnole-hangulat hirtelen szétrebbent, a Gestapo-székház körül még pergőtűz ropogott, amely ránk várt. Azt hiszem, tőlem eredt az utolsó gépfegyversorozat. Párizs önfeledten ünnepelt minket, én meg nem törődtem vele, hogy a lövegtorony felnyitása elvitte a szemüvegemet, feszesen tisztelegtem, főleg azért, hogy elleplezzem potyogó könnyeimet.

Ezt csak Robert Capa vette észre, meg az ő optikája.”