A daytoni szörnyszülött

Húsz éve, hogy a zágrábi repülőtérről, háromnapos várakozás után, az UNPROFOR (az ENSZ rendfenntartó csapatainak elnevezése a horvátországi, majd a boszniai háború idején) segítségével, hatalmas konténerek hallgatag társaságában megérkeztünk a szarajevói repülőtérre. Sisak, mellény, ahogy illik. Néhány métert kellett csak futólépésben megtenni, majd a homokzsákokból kialakított „folyosó” biztonságában futhattunk tovább a szétlőtt épület romjai közé. Még a futás első, legveszélyesebb szakaszában mutattak sebtében a körülöttünk magasodó, komor hegyekre a mellettünk loholó kék sisakos katonák: „Ott vannak a szerb orvlövészek.”

Akiket a nemzetközi közösség azzal „büntetett”, hogy egy országot adományozott nekik. Néhány hónappal a reptéri jelenet után tudniillik a világ másik tájékán, Daytonban (USA) erős amerikai nyomásra a három hadúr: Slobodan Milošević szerb, Franjo Tuđman horvát és Alija Izetbegović boszniai elnök (a felsorolás a felelősségi sorrendet tükrözi) aláírta a háborúskodás lezárásáról szóló egyezményt. Milošević Hágában halt meg, Tuđman ellen nem emeltek vádat, mert előbb halt meg, és azóta Izetbegović is távozott.

A daytoni megállapodással senki sem volt tökéletesen elégedett, talán csak a boszniai szerbek, akik több mint három évig lőtték a körülzárt Szarajevót, és tömegsírokat hagytak mindenhol maguk után (Szrebrenica a legismertebb, de számos feltárt és ki tudja hány feltáratlan van még). Radovan Karadžićot ugyan nem engedték a daytoni asztal mellé ülni, de pártfogója, a szerb elnök híven képviselte érdekeit, és megszületett a korcsállammá faragott Bosznia-Hercegovinában a két tagállam (vagy entitás, ahogy az asztal mellett kitalálták): a bosnyák-horvát föderáció és a Republika Srpska.

Ez a konföderáció azóta sem működik. Főleg mert a szerb entitásnak esze ágában sincs együttműködni a másik féllel, sőt időről időre azzal fenyegetőzik, hogy népszavazást írat ki az elszakadásról (és Szerbiához való csatlakozásról). Ezt rendre letiltja az éppen ügyeletes ENSZ-megbízott, aki manapság is teljhatalommal rendelkezik Bosznia-Hercegovinában.

A képet bonyolítja, hogy az ottani – többségükben nemzeti radikális – horvátok is fel-felvetik a harmadik entitás ötletét. Vagyis ők is elválnának a bosnyákoktól, akiket végletes leegyszerűsítéssel lehet „csak” muzulmánoknak nevezni. A horvát–bosnyák „barátság” amúgy sem áll sziklaszilárd történelmi alapokon, gondoljunk csak az Ahmići bosnyák faluban történt horvát vérengzésre, amikor egy egész falu teljes lakosságát kiirtották. A fegyverbarátság csak a háború vége felé alakult ki, tetemes nyugati (értsd: amerikai) hozzájárulással és nyomásra. Dayton évében, 1995-ben a közös bosnyák–horvát csapatok már a boszniai szerbek fővárosa, Banja Luka előtt álltak, de az említett nyomásgyakorlók nem engedték tovább őket, mert félő volt, hogy vérfürdőt rendeznek a szerb lakosság körében. Inkább jött a békemegállapodás.

Bosznia-Hercegovina azóta sem tudott talpra állni, nem csak a szörnyű háborús veszteségek miatt (legkevesebb százezer ember halt meg és több mint másfél millióan menekültek el az országból – többségük bosnyák). Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország volt a célállomás, de például Svédországban is kétszázezernél többen élnek (legismertebb közülük a most éppen Párizsban focizó Zlatan Ibrahimović). A gazdasági helyzet egyébként is reménytelen lenne, mert mindkét entitásban a külföldi segélyek és az ott működő nemzetközi szervezetek jelentik a legfőbb bevételi forrást. A munkanélküliség negyven és ötven százalék között van. Képzeljük, el a korrupció milyen terepe egy olyan ország, ahol a központi állam szintjén minden háromfelé osztódik (bosnyák, szerb, horvát), utána jön a két entitás, majd a (svájci mintára bevezetett) kantonok. Mindenhol bürokraták ülnek, és a számuk napról napra nő. Jelenleg mintegy kétszázötvenezer ilyen közmunkahely létezik, és mivel egymillióan élnek ebből egy kevesebb mint négymilliós országban, ez komoly szavazóbázis is. És ne gondoljuk, hogy a nemzetközi közösség egyes képviselői nem veszik ki részüket ebből a nagy korrupciós forgatagból. Hiszen az ő révükön jön be a segély az országba.

Nem csoda, hogy tavaly komoly elégedetlenségi hullám söpört végig Bosznián, és ez még a monolit nemzeti egységre törekvő (boszniai) Szerb Köztársaságot is megérintette, mintha a nincstelenség egy időre elnyomta volna a felülről szított nacionalizmust. De a sztrájkok (ha nincs munka, ez elég furcsa fogalom) és a tüntetések néhány hét alatt kifulladtak.

A tavaly őszi választások aztán megmutatták, hogy nemcsak nyugaton, de Boszniában is változatlan a helyzet. A polgári irányultságú pártok (itt a polgári a nacionalista kontra polgári képletből jön) hatalmas vereséget szenvedtek. Győzött két háborús párt: a Demokratikus Akció Pártja, élén a pártalapító fiával, Bakir Izetbegovićtyal, és a Horvát Demokratikus Közösség, amely az anyaországi azonos nevű párt fiókszervezete, és rendszeresen szállítja a voksokat a horvátországi jobboldal számára.

A szerb pártok közül nem a Hágában ülő pszichiáter, Radovan Karadžić alapította Szerb Demokrata Párt, hanem a már kilenc éve regnáló Független Szociáldemokraták Szövetsége nyert, élén az entitás elnökével, Milorad Dodikkal, akinek radikális megnyilvánulásai még a hírhedtté vált Karadžić–Mladić-párost is megszégyenítenék.

Ki is ez a Milorad Dodik, a szerb nacionalizmus első számú üdvöskéje, akinek a választási győzelméhez nagyban hozzájárult az anyaország, Szerbia kormányhű médiája, a szerb kormány anyagi segélye és a nacionalista szerb értelmiség ragaszkodó bámulata? Akinek érdekében még a szerb pátriárka is igét hirdetett, mert ha nem Dodik, akkor elvész az ország, végveszélyben lesz a szerbség?

Egy boszniai kisvárosban, Laktašiban született, Belgrádban diplomázott politikai tudományokból. Helyi politikusként kezdte, majd a háború során a legfontosabb ellenzéki volt, aki nyilvánosan merte bírálni Karadžić háborús politikáját. Erre most egy kissé más fény is vetül, hiszen egyre több jele van annak, hogy Dodik a háborúellenes retorikával ügyesen párosította a háború nyújtotta haszonszerzés lehetőségeit is.

Csillaga 2006-ban kezdett tündökölni, abban az évben, amikor Montenegró – kiválva Szerbiából – függetlenné vált. Az akkori választási győztes, Dodik azonnal fel is vetette: a Republika Srpska sem állt el attól a szándéktól, hogy népszavazzon a függetlenségről. Ezt a felütést azonban elhomályosította a Nyugat öröme, hogy végre a sok hadisoviniszta kormány helyett egy polgári politikus vezeti majd az entitást. És lehetővé teszi, hogy a mintegy hetvenezer bosnyák és horvát menekült visszatérjen a köztársaságba. (Erre még mindig várni kell.) Dodikot akkor fogadta Washingtonban Madeline Albright külügyminiszter, és azonnal jóváhagyott egy négymillió dolláros gyorssegélyt. Robin Cook, a brit diplomácia akkori vezetője pedig az entitás parlamentje előtt magasztalta Dodikot, mint „aki két hét alatt többet tett a köztársaság haladásáért, mint elődei éveken át”.

Ehhez képest évekkel később Dodikból „pofátlan nacionalista” vált, aki „a legnagyobb veszélyt jelenti Bosznia törékeny, többnemzetiségű békéjére”.

A boszniai szerb elnök mindent meg is tett, hogy kiérdemelje a fenti jelzőket. Szinte minden, Szarajevóból (a közös állam központjából) érkező kezdeményezést igyekszik megfúrni, évi rendszerességgel veti fel a függetlenségi népszavazás ötletét, és a közös többnemzetiségű boszniai katonaság, rendőrség is a céltáblájává vált.

Támaszát Dodik Szerbiában és rajta keresztül Oroszországban találta meg. Ami beruházás ebbe az országrészbe érkezik (a nyugati segélyeket leszámítva), az Belgrádból és Moszkvából jön. És Koszovó elvesztésével is megnőtt Dodik szerepe a határokon átnyúló szerb nacionalizmus szításában. Koszovót ugyan még mindig saját déli tartományaként tartja számon a hivatalos Belgrád, de választásokat már nem lehet az ott „sínylődő” szerbek sanyarú sorsának sulykolásával nyerni. Meg lehet próbálni viszont a Republika Srpskával, mint a szerbség új gyöngyszemével, amelyet természetesen mindenki meg akar semmisíteni: a gaz Nyugat, a muzulmánok és a horvátok, valamint a belső hálátlan ellenzék.

Nem hiába Dodik az egyik legszívesebben látott vendég minden a szerbséget erősítő megmozduláson. Mint például a Szarajevóból elszármazott, Milošević udvari rendezőjének számító Emir (átkeresztelkedve: Nemanja) Kusturica megaprojektjének, a közép-szerbiai hegyvidék lankáira épített Andrić Gradnak a bemutatóin. A Kusturica–Dodik-páros mára verhetetlenné vált a szerb nemzeti buzgalom mezőnyében.