A darázsfészek
Orbán Viktor szavai szerint Magyarország „nem tulajdonít különösebb jelentőséget” a baltás azeri gyilkos, Ramil Safarov hazaszállítása körül kialakult „vitának”. Eszerint Orbánt nem érdekli, hogy Örményország megszakította (vagy fölfüggesztette) diplomáciai és más kapcsolatait velünk, noha hasonló eset emberemlékezet óta nem fordult elő. Az azonban érdekelhetné, hogy válaszul a Budapesttől és a Bakutól kapott pofonra, Szerzs Szarkiszjan örmény elnök kormánya szeptember 4-én törvényt terjesztett a jereváni parlament elé arról, hogy független köztársaságként ismeri el az örmény–azeri konfliktus magvát képező, önmagát egyébként is ilyennek tekintő, de még senki által el nem ismert Hegyi-Karabahot. A terület az 1994. évi tűzszünet óta de facto örmény ellenőrzés alatt áll, ám de jure változatlanul Azerbajdzsán része, még akkor is, ha az ott élő, immár szinte kizárólag örmény lakosság fölött az azerieknek semmilyen joghatóságuk nincsen.
Az örmény tiszttársát Budapesten lemészároló Safarov eksztatikus ünneplése megint magasra csavarta Azerbajdzsánban a Karabah körül egy pillanatra sem csituló „hazafias” hangulatot. Az azeriek túlnyomó többsége szemében a hajdan háromnegyedrészt keresztény örmények és negyedrészt muszlim azeriek lakta, a szovjet érában autonómnak nevezett enklávét (területe: 4 ezer négyzetkilométer, lakóinak száma 140 ezer) vissza kell tagosítani Azerbajdzsánba. Ezen az állásponton van Ilham Aliyev elnök hazai ellenzéke és a vele enyhén szólva sem rokonszenvező azeri emigráció (például az USA-ban). Ami azonban csak egy új háborúval volna lehetséges.
Egyelőre – hála a sorsnak – csak az azeri gyerekek háborúznak: a sztár ma arrafelé egy Megszállás alatt névre hallgató hazai fejlesztésű videojáték, ahol a játékosoknak házról házra haladva kell az örményektől visszafoglalniuk a karabahi Susa városát, amely az 1988–1994 közötti háborúban került az ellenség kezére, fordulópontot idézve elő a terület fölötti katonai ellenőrzésben.
A nemzetközi diplomácia gépezete (az EBESZ keretében működő Minszki Csoport, amelynek társelnökei: az USA, Oroszország és Franciaország) közel két évtizede semmilyen eredményt nem tudott felmutatni Örményország és Azerbajdzsán összebékítésében. A két ország elnökei orosz védnökség alatt több ízben is találkoztak egymással, de a süketek párbeszédén kívül semmi nem alakult ki közöttük. (Ehhez képest – általános derültséget keltve – most mi jelentkeztünk közvetítőnek, holott fikarcnyi befolyásunk sincs az érdekeltekre.)
Baljós jel, hogy eközben mindketten vadul fegyverkeznek. Azerbajdzsán még hivalkodik is azzal, hogy katonai kiadásai nagyobbak, mint Örményország évi költségvetése; utóbbiakról viszont azt érdemes tudni, hogy kedvezményes áron jutnak a legmodernebb orosz fegyverekhez, és Hegyi-Karabahot valóságos erőddé építették ki. Egy általam olvasott statisztika szerint a „Karabahi Köztársaság”, amelynek összlakossága nem éri el a nagyobb magyar városokét, 300 harckocsival rendelkezik, egy főre számítva tehát többel, mint a világ bármelyik állama. (A második világháborúban egy kisebb szovjet erőcsoportosítás rendelkezett ennyivel.) Továbbá: az egyébként is hegyes, kietlen enklávé terepadottságainál fogva kitűnően alkalmas a mélységi védekezésre, ami az örmény katonáknál kevésbé edzett és tapasztalt, hadi erényekben nemigen kitűnt azerieket rettenetes megpróbáltatások elé állítaná.
Ha támadnának. Ha elkövetnék ugyanazt a hibát, amit 2008-ban Grúzia a szakadár Dél-Oszétia visszafoglalásának kísérletével, ami csakhamar rövid grúz–orosz háborúba és totális grúz vereségbe torkollott. Noha az a kölcsönös biztonsági szerződés, amely ez idő szerint Oroszországot és Örményországot egymáshoz köti, pro forma nem terjed ki Hegyi-Karabahra, nem olyan nehéz előre látni, hogy egy azeri támadás esetén az orosz fegyverek kit segítenének.
A kincs megsemmisülhet
De hát ezt az opciót az azeriek alighanem kétszer, sőt többször is meggondolják. Bármilyen ütemben fegyverkeznek is, háború esetén olaj- és földgázmezőik, -vezetékeik az örmény légierő és tüzérség látókörébe kerülhetnek, szóval számolniuk kell azzal, hogy az a kincs, amelyből nem is annyira viszonylagos gazdagságuk táplálkozik (az örményeknek semmijük sincsen), részben megsemmisülhet. Miáltal egyébként nemcsak ők, hanem a fél világ a bőrén érezhetné a töltőállomásoknál, hogy milyen kockázattal jár egy ilyen energia-nagyhatalom háborúvállalása.
Azerbajdzsán egyébként éppúgy lemondhatna Karabahról, ahogy – egy közeli párhuzammal élve – Szerbia az abszolút albán többségű Kosovóról. Igaz, hogy maga is jóvátehetetlen történelmi sérelemként éli meg Karabah erőszakos örmény megszállását, az ottani azeri lakosság „etnikai kitisztogatását”, az egykor azeriek lakta körzetek és települések holttá nyilvánítását, de ha az arányokat tekintjük, az örmények, nem pedig az azeriek azok, akik 20. századi történelmükben egyfolytában csonkolódtak.
Az első világháború után rövid ideig létezett egy olyan Nagy-Örményország is, amelyet a törökök, ideértve az örmény nemzeti jelképnek számító Ararát hegyét is, erőszakkal hódítottak el. (A mai örmények kis hazájukat ennélfogva „Kelet-Örményországnak” nevezik.) Aztán Sztálin Szovjetuniója, amely magához vette a hajdani „Nyugat-Örményország” egy részét is – kedvezni akarván a muszlimoknak –, Azerbajdzsánnak juttatta a jobbára örmények lakta Karabahot, de még az Örményország területébe ékelődő Nahicsevant is.
Hiába kilincseltek Moszkvában évtizedeken át az örmény vezetők, hogy kapják vissza Karabahot, nem kapták. Tudni lehetett, hogy amikor a gorbacsovi Szovjetunió a szétesés állapotába jut, az örmény nemzeti mozgalom fog elsőként jelentkezni történelmi jussáért, és így is történt. A karabahi háború volt az első olyan fegyveres belviszály, amelyik üzenetet küldött a világnak arról, hogy mindazok a sebek, amelyeket a szovjet nemzetiségi politika hagyott hátra a perifériákon, nemhogy behegedtek volna, de gennyes kelésként élednek újra.
Amikor az azerbajdzsáni Szumgajtban – mintegy válaszként a karabahi elszakadási törekvésekre – örményellenes pogrom zajlott le (még mindig a Gorbacsov-korszakban vagyunk), és a szomszéd országban élő örmények százezerszámra kezdtek el menekülni hazafelé, abban a bizonyos „Kelet-Örményországban” olyan érzület lett úrrá, hogy megismétlődhet a 20. századi örmény történelem legnagyobb tragédiája: a törökországi örmények legalább egymillió áldozattal járt lemészárlása. Ez vadította el az örményeket végképp, s indította őket arra, hogy Karabahból kiűzzék az ott élő azerieket. Igazságos volt? Egy cseppet sem. De ezzel a fogalommal immár nem érdemes játszadozni. Azerbajdzsánban nincsenek örmények, Karabahban azeriek. Csak befejezett tények vannak, mármint etnikailag.
Orosz félelmek
De aki azt hiszi, hogy ez egy klasszikus keresztény–muszlim párbaj, az téved. Igaz, hogy az azeriek támasza a térség legerősebb katonai hatalma, az ugyancsak muszlim Törökország, amely épp a karabahi konfliktus miatt tartja zárva a határát Örményországgal, de 2009-ben Zürichben aláírtak egy török–örmény békemegállapodást, amely némiképp olvasztotta a jeget kettejük között. Kiderült, hogy a törököknek az is jó, ha az örmény reguláris hadsereg egységeit – szimbolikusan – kivonják Karabahból.
Az örmények az iszlamista Iránból kapják az olajat (máshonnan nem tudják), mert a teheráni papi rendszer a teljesen világias Azerbajdzsánt, amely engedélyezett egy homoszexuális büszkeségfelvonulást, és rendezett egy „erkölcstelen” Eurovíziós Dalfesztivált, kártékony szomszédnak tekinti, s ezért vissza is hívta nagykövetét Bakuból.
Teheránban azt se nézik jó szemmel, hogy az azeriek kőolaj- és földgázbiszniszeiben az ő legfőbb ellenségeik (az USA és Nagy-Britannia) nyakig ülnek. A képlet bonyolult. Ha kiegészítjük azzal, hogy a putyini Oroszország mint nagykereskedő s Európa alapvető beszállítója szíve szerint önnönmaga felé irányítaná Azerbajdzsán egész energiaexportját (hallani se akar a Nabuccóról, az AGRI-ról, az azeri–grúz–török vezeték felfuttatásáról), beláthatjuk, hogy ha létezik félelem egy örmény–azeri katonai konfliktustól, akkor éppen az oroszoké az.
Választania kéne az egyetlen kaukázusi – orosz támaszpontot üzemeltető – jó barát és az üzlettárs között.
