A bűvös-bűnös 52 százalék

A törökök atyjaként tisztelt Kemal rövid egy-két évtized alatt hatalmas reformokat hajtott végre, a szétmálló ottomán birodalom törökországi maradékát modern állammá alakította át. Bevezette a latin betűs ábécét, a nyugati értelemben vett postát és közigazgatást, sok ezer iskolát építtetett, törvénybe iktatta a nők és férfiak egyenjogúságát. Még a ruhaviseletet is kemény kézzel szabályozta, betiltotta a jellegzetes turbánt, a tisztviselőknek fez helyett kalapot kellett hordaniuk.

Atatürk reformjai sok tekintetben hasonlóak voltak azokhoz, amelyekkel a bolsevikok modernizálták a cári Oroszországot. Az ő célja azonban nem a kommunista társadalom, hanem az állam és az egyház szétválasztásán alapuló, modern polgári állam volt, amelyben a laikus és nyugatos rend legfőbb őre a hadsereg. Ezt alapvetően és a felszínen sikerült elérnie. A török nagyvárosok látványosan modernizálódtak, kialakult egy széles urbánus réteg, 1945-ben bevezették a többpártrendszert, és az ország 1952-ben a NATO tagja lett. De a lakosság többségét mindvégig a szegénységben és elmaradottságban élő anatóliai parasztok alkották, akiknek az életét továbbra is az iszlám vallás határozta meg. S akiknek a szavazati jog mellé nem sikerült jólétet, anyagi biztonságot nyújtani. Így a rendszerbe a kezdetektől bele volt építve a többségi akarat és a progresszió közti potenciális ellentét.

A szavazati joggal rendelkező lakosság jelentős része, egyes választásokon a többsége az atatürki reformok eltörlését és az iszlám térnyerését támogató erőkre szavazott. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy a mi fogalmaink szerinti laikus demokráciát csak erővel érvényesíthette a hadsereg a demokratikusan kifejezett, többségi akarattal szemben. Ez kétségkívül nehéz dilemma azok számára, akik hisznek a demokrácia alapelveiben. Atatürk mindenesetre azt a megoldást választotta, hogy a laikus állam védelmét végső soron a hadseregre bízta az alkotmányban. Ilyen értelemben a török hadseregnek alkotmányos kötelessége volt megakadályozni, hogy a mindenkori kormány esetleg kikezdje az állam és az egyház szétválasztásának, a köztársaság laikus jellegének az elvét.

Az első, az 1960-es katonai hatalomátvétel tekinthető a „progresszív puccs” igazi modelljének. (A későbbi török puccsok ettől eltérően inkább kaotikus helyzetek kialakulásakor történtek, viszont ehhez hasonló hatalomátvétel több más iszlám országban is történt.) Az 1950-es választásokon 52 százalékos többséggel hatalomra került Adnan Menderes miniszterelnök vallási téren lépésről lépésre kezdte visszacsinálni az atatürki reformokat, és újranyitott több ezer mecsetet országszerte. A szegény paraszti többségre támaszkodva számos lapot betiltott, a tiltakozó újságírókat börtönbe vetette, szigorú kontroll alá vonta az egyetemeket. Legvisszataszítóbb tette mégis az 1955-ös isztambuli pogrom volt. Száz éve Isztambul lakóinak a fele még keresztény volt, és bár a számuk később folyamatosan csökkent, még a huszadik század derekán is jelentős görög kisebbség élt az egykori Konstantinápolyban. 1955-ben a török kormányzathoz kötődő ügynökök elterjesztették azt a rémhírt, hogy a görögök Szalonikiben lerombolták Kemal Atatürk szülőházat. (Ami nem volt igaz.) Ezt követően a felheccelt tömeg több mint ötezer, keresztény tulajdonban levő házat, templomot, iskolát, üzleti vállalkozást rombolt le, és több tucat görög embert meg is gyilkoltak. A görögök jelentős része ezután elmenekült Isztambulból, a pogrom előtti 65 ezerből mára alig kétezren maradtak ott. (Legyünk tárgyilagosak, Szalonikiban sem sok török maradt.)

A progresszív intellektuelek, a lázadó egyetemisták és a fiatal katonatisztek számunkra szokatlan szövetsége állt a Menderest megbuktató 1960-as puccs mögött. Az államcsíny hívei szívesen érvelnek azzal, hogy a puccsisták számos, addig betiltott újságot újra engedélyeztek, és több száz bebörtönzött újságíró, politikai aktivista, egyetemista került szabadlábra. Másrészt a tisztogatások során sok ezer katonatisztet, bírót, köztisztviselőt nyugdíjaztak vagy bocsátottak el, az isztambuli pogromért felelősnek tartott Menderes volt miniszterelnököt pedig felakasztották. Rehabilitációjának látványos jele, hogy ma az ő nevét Izmir nemzetközi repülőtere. A konspirációs elméletek hívei számára érdekes lehet, hogy Menderest éppen akkor buktatták meg az Egyesült Államokban kiképzett tisztek, amikor a miniszterelnök javítani akarta a Moszkvával való viszonyt.

Recep Tayyip Erdogan, akit ugyancsak a szavazatok 52 százalékával választottak meg 2014-ben köztársasági elnökké, láthatóan tanult Menderes sorsából. Lépésről lépésre számolt le a hadsereg befolyásos vezetőivel, megakadályozván a sikeres katonai hatalomátvétel esélyeit. Mint az elmúlt hetekben láttuk, ez annyiban sikerült neki, hogy a mégis megkísérelt puccs hamar kifulladt. Fontos változás az is, hogy a nagyvárosokba az elmúlt évtizedekben betelepült falusi lakosság jelentős része már nem a laikus, nyugati eszmék híve, az elnökválasztáson Erdogan Isztambulban is megszerezte a szavazatok többségét (ahol egyébként korábban kerületi polgármester, majd tartományi elnök is volt). Az Erdogan védelmében az utcára tóduló civilek megjelenésükben nem sokban különböznek az arab országok konzervatív tömegeitől, a Muszlim Testvériség agresszív híveitől. Ahogy

Nehéz megmondani, hogy ebben mennyi a progresszív, nyugatos elit felelőssége. Van erről egy apró, de jelképes személyes élményem. Még az Erdogan előtti időkben a budapesti török nagykövet meghívott magához. Mivel akkoriban volt egy szerényebb pozícióm az Európa Tanács szocialista frakciójában, arról beszélt, hogy kormánya számára milyen fontos az európai szociáldemokráciával való jó kapcsolat. Beszélgetés közben egy idősebb követségi alkalmazott kávét hozott nekünk, majd kezet csókolt a nála évtizedekkel fiatalabb nagykövetnek. Aki általam addig csak filmben látott, nagyúri kézlegyintéssel küldte ki a szobából. Ez az epizód akár jelképe is lehetne a nyugatos uralkodó elit kétarcúságának. Angol nyelven jól el tudták magyarázni a laikus demokrácia előnyeit, de keveset tettek azért, hogy a szegény tömegek is érdekeltek legyenek annak fenntartásában. Velük szemben az Erdogan-féle politikusok ügyesen építenek a szegények, az iskolázatlanok indulataira.

Mindez persze nem csak török jelenség. Bár csak véletlen, mégis érdemes megemlíteni, hogy a képzett fiatal városi lakossággal szemben az Egyesült Királyságban is a vidéki, konzervatív lakosság vitte többségre – szintén 52 százalékkal – a Brexitet. És a Fidesz is relatív többséget tudott szerezni a 2014-es magyar választásokon a Magyarország nyugati felzárkózásával ellentétes, a nemzet érdekeinek ártó politikájával. A progresszív, Európa-barát erőknek Isztambultól nyugatra is többet kellene tenniük azért, hogy a társadalom alsó rétegeit is meggyőzzék az igazukról. Nem fölényes kioktatással, hanem jó szociálpolitikával, igényes oktatással, esélyegyenlőséggel, tisztességgel és némi szerénységgel.