A berlini munkásfelkelés emléke
Négy esztendővel az NDK (és az NSZK) megalapítását követően, 1953 derekán munkásfelkelés tört ki a német főváros szovjet megszállási övezetében, majd a tiltakozások szétterjedtek az egész országra. Nem utolsó sorban ezek a forró júniusi napok késztették utóbb a kelet-berlini kommunista rendszert, hogy 1961-ben „szocialista védőfallal” vágja ketté a fővárost.
A kalandos élettel büszkélkedő, chemnitzi születésű, baloldali újságíró, a háborúban amerikai katonatisztként szolgált Stefan Heym (1913-2001) éppen 1953-ban telepedett le a Német Demokratikus Köztársaságban. „Öt nap júniusban” című, 1974-ben napvilágot látott regénye, mely 1989 óta magyarul is olvasható, talán a leghitelesebb krónikája a jó félévszázaddal ezelőtti népfelkelésnek, mely az egész NDK-ban, 500-nál több városban, településen is sztrájkokhoz, megmozdulásokhoz vezetett. A politikai elnyomás, a sanyarú gazdasági helyzet, a 10 százalékos norma-emelés ellen tiltakozó felkelők elfoglaltak üzemeket, polgármesteri hivatalokat, az állampárt székházait, a rendőrség, az állambiztonság hivatalait, börtönöket. A felkelésben résztvevők számát fél – és másfél millió ember közé teszik a különböző források. Az NDK rendőrsége (amelynek tagjai közül többen átálltak a tüntetőkhöz) képtelen volt megbirkózni a helyzettel. Így a szovjet megszálló szervek rendkívüli állapotot hirdettek ki és brutális katonai erővel lényegében már aznap felszámolták a felkelést. Az akcióban 16 hadosztály vett részt, húszezer katonával, páncélosok százaival.
Áldozatok százai után súlyos megtorlás
A szovjet megszállási övezet állambiztonsági minisztere, Wilhelm Zaisser 1953 június 25-én arról tájékoztatta a minisztertanácsot, hogy a népi rendőrségnek négy egyenruhása, valamint két ártatlan civil polgár és 19 tüntető lelte halálát az utcai zavargásokban - 378 személy, köztük 191 rendőr sebesült meg. Más statisztikákkal szolgált annak idején a szovjet államvédelmi szervek titkos jelentése. Moszkvában 267 tüntető megöléséről és 1017 sérültről tudtak, s a szovjetek szerint a Volkspolizei 116 emberét veszítette el, s 645 rendőrségi alkalmazott szorult orvosi ellátásra. „A Vörös Hadsereg 18 katonája esett el és 162 fő került kórházba” – mondja az 1953 június 17-én kirobbant kelet-berlini felkelésről Herbert Lilge több, mint egy tucat kiadást megért „Deutschland 1945-1963” című kötetében. A történész a felkelők mellett nyugat-berliniek haláláról is említést tesz és megírja: vérbíróságok az 5143 letartóztatott közül 14-et ítéltek halálra, csaknem ezer embert ítéltek többnyire sok éves börtönre.
A Nyugat nem avatkozik be
Az amerikai, a brit és a francia csapatok nem kaptak utasítást a nyugati zónahatár átlépésére, így – vélik sokan – elkerülték a harmadik világháború kirobbanását. 1953-ban egyébként 330 ezernél is többen települtek át az amúgy is munkaerőhiánnyal küzdő NDK-ból Nyugat-Berlinbe illetve az NSZK-ba. A Konrad Adenauer kancellár nevével fémjelzett „gazdasági csoda”, a szociális biztonság és politikai szabadság 1954-ben további 184 ezer keletnémetet csábított át a nyugati övezetekbe, s a kivándorlási hullám csak a 60-as években, a fal hatására torpant meg.
Június 17-ét Nyugat-Berlinben és az NSZK-ban évtizedekig a „Német egység napjaként” ünnepelték: a Brandenburgi Kapuhoz vezető sugárutat 2010-ben is „Strasse des 17. Juni”-nak nevezik, míg az NDK-ban Walter Ulbricht és Erich Honecker rendszere igyekezett megfeledkezni a történtekről. A berlini fal 1961-es felhúzása persze nem először és nem is utoljára tépte fel az 1953-as sebeket. Az 1990-es újraegyesítés óta október 3-át köszönti a legnépesebb EU-tagállam az „Egység napjaként”. Az ’53-as szemtanúk közül még sokan közöttünk élnek, akik büszkék arra, hogy a szocialista táborban elsőként a keletnémet munkások emelték fel hangjukat a kommunista diktatúra ellen. Példájuk hazánkban, Csehszlovákiában, Lengyelországban is követőkre talált.
Németországról további információkat a
ger-mania.huoldalon olvashat.
