A befejezetlen háború

Bódis Gábor

1971 áprilisában, amikor az akkor még Jugoszláviához tartozó Horvátországban éppen tombolt a nacionalizmus (horvát neve: maspok, tömegmozgalom), két huszonéves fiatalember beállított Jugoszlávia stockholmi nagykövetségére azzal az ürüggyel, hogy meghosszabbíttassák útlevelük érvényességét. A követség portását félrelökték, majd revolvert rántottak, és rálőttek a zajra kisiető Vladimir Rolović nagykövetre. Aztán a sebesült diplomatát bevonszolták a szobájába, a heverőre dobták, a száját bekötötték. Eltorlaszolták a bejáratot, és többször rálőttek a zárt ajtóra, így sebesítették meg az ajtó mögött álló követségi titkárnőt. Közben a svéd rendőrség bekerítette az épületet. Egy órát sem tartott a huzavona, a két fegyveres egyike belelőtt a már sebesült nagykövetbe, majd résnyire kinyitották az ajtót és kidobták a két pisztolyt. Megadták magukat.

Rolović nagykövet, a montenegrói antifasiszta ellenállás egyik hőse néhány napra rá belehalt sérüléseibe. A két szélsőjobbos horvát terrorista (Miroslav Barešić és Anđelko Brajković) életfogytiglanit kapott Svédországban.

Egy évre rá három másik, magát usztasának valló horvát szélsőséges elfoglalta a Stockholm–Göteborg-járat egyik gépét több mint nyolcvan utassal, és arra kényszerítette az együttműködésre amúgy is elég nagy hajlandóságot mutató Palme-kormányt, hogy az utasokért cserébe engedje el a Barešić–Brajković-párost. Ezek aztán szabadon távozhattak előbb Franco Spanyolországába, majd Stroessner Paraguayába. Kalandos és bűnügyekkel teli, sokak szerencséjére rövid pályafutása után Barešićot visszatoloncolták Svédországba, ott életfogytiglani börtönbüntetését (bizonyosan példás magaviselete miatt) 18 évre változtatták, majd kilenc év után szabadon is engedték.

A dalmát zsebtolvajból lett terrorista 1991-ben bukkant fel ismét, immár a függetlenné vált Horvátországban, és azonnal csatlakozott a haza védelméhez, de rejtélyes körülmények között hamarosan életét vesztette. Hálás hazája nem feledkezett meg róla, posztumusz kitüntetésben részesítették. És 2016-ban az éppen két választások között botladozó horvát hatalom egy több mint kétméteres szoborral állított örök emléket a felejthetetlen gyilkosnak a Šibenik és Zadar között elterülő Drage városkában.

Montenegró és Szerbia is diplomáciai jegyzékben tiltakozott. És nem ez volt az egyetlen pengeváltás Zágráb és Belgrád között. Az egyik korábbi heves vita tárgya a néhai Alojzije Stepinac bíboros volt, akit egy horvát bíróság felmentett a háborús bűnök vádja alól. Valószínűleg alapos megfontolásból, hiszen az erre vonatkozó tárgyalás csupán negyedórát tartott. Ennél még az agyonkárhoztatott kommunista bíróság is többet szentelt az ügynek 1946-ban, amikor Stepinacot 16 év börtönre (amit később házi őrizetre változtattak) ítélték az usztasa bábállammal, a Független Horvát Állammal való (lelkes) együttműködése miatt. A történészek véleménye megoszlik arról, hogy az akkori zágrábi érsek mennyire állt ellen az usztasa terrornak, amelyben több százezer szerbet, romát, zsidót és baloldalit végeztek ki, legtöbbjüket a hírhedt jasenovaci haláltáborban. Sok katolikus pap (tehát Stepinac beosztottjai) is részt vett a vérengzésekben. Persze nagyon sokan meg a németek és az usztasák ellen harcoló kommunista partizánokkal küzdötték végig a második világháborút. Stepinac is többször megáldotta az usztasa államot és annak fejét, Ante Pavelićot, de állítólag zsidók és szerbek kimentését is támogatta. Nyilvánosan csak azért emelt szót, mert embertelen körülmények között (marhavagonokban) utaztatták a szerencsétleneket a vesztőhelyükre. Második világháborús viselt dolgainak feltárásában a Vatikán sem segédkezik, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy akkor XII. Piusnak a magatartásáról is ki kellene mondani egyet s mást.

Mindenesetre a háború utáni perének kimenetelében az is szerepet játszhatott, hogy Tito kommunista állama azonnal szembekerült a katolikus egyházzal. Erre tett most pontot felmentő ítéletével a zágrábi bíróság. A gyors megoldás annak a függvénye is lehet, hogy II. János Pál a kétezres években boldoggá avatta és már a szentté avatás is belátható közelségbe került, amikor Ferenc pápa leállította a folyamatot a Szerb Pravoszláv Egyház kérésére, és közös katolikus–ortodox bizottságra bízta Stepinac alkalmasságának megállapítását.

Belgrád az usztasa eszmék újraélesztésével vádolja Zágrábot, amiben van némi igazság, csak éppen maga a vádló nem eléggé hiteles. Szerbiában ugyanis olyan háborús bűnöst rehabilitáltak már, mint a csetnik vezér Draža Mihajlović, akinek királypárti martalócai inkább a németekkel karöltve Titóék ellen harcoltak a megszállók helyett. Olyannyira egyértelmű volt ez, hogy még az ultrakonzervatív Churchill is kénytelen volt a rojalistákkal szemben a kommunistákat támogatni 1943-ban. A helyzet még ennél is súlyosabb Belgrád tekintetében, hiszen csak a középbalosnak számító Boris Tadić elnöksége idején (2004–2012) hozták egy szintre a partizán ellenállókat és a csetnik kollaboránsokat. Így lett mindenki antifasiszta Szerbiában.

A Barešić-szobor és a Stepinac-féle felmentő ítélet már éppen eléggé megtépázta a meghittnek amúgy sem nevezhető szerb–horvát kapcsolatot. Erre jött még a mindig neuralgikus dátum, a Vihar hadművelet évfordulója. 1995-ben a horvátok (amerikai háttérrel) felszabadították a rebellis szerbek által ellenőrzött országrészeket. Annyira sikeres volt az akció, hogy közben mintegy 200 ezer őshonos szerbet is földönfutóvá tettek. Gotovina tábornok katonái szerb házakat gyújtottak fel, asszonyokat, gyermekeket gyilkoltak meg. Azóta Horvátország Kninben (az egykori szakadár szerb Krajina „fővárosa”) ünnepel augusztus elején. Lelkes és hazafias beszédek mellett hagyományosan fellép talpig feketében egy Thompson nevű énekes, a horvát szélsőjobboldal (usztasa) ikonja. Így volt az idén is. Közben a szélsőjobbosok szétvertek Zágrábban egy béketüntetést, amelynek célja csupán az volt, hogy a nagy ünneplés közepette ne feledkezzünk meg az ártatlan áldozatokról sem. Komoly politikusok meg azon tanakodtak, hogy a Za dom spremni! (A hazáért készen állunk!) usztasa jelszót és csatakiáltást nem kell betiltani, és nem vethető össze a hasonló célt szolgáló Heil Hitlerrel.

Ne higgyük azonban, hogy Belgrád a nyilvános krokodilkönnyek mellett bármit is tett a krajinai menekültekért. Annak idején be sem engedte őket Belgrádba, hanem legtöbbjüket Koszovó felé irányította, talán valamilyen etnikai vérfrissítés reményében. Sőt a szerb rendőrség azonnal elkezdte begyűjteni a katonaköteles krajinaiakat, és az akkor még Horvátországban (és Boszniában) harcoló, de főleg rabló szabadcsapatokhoz (például Arkan Tigriseihez) szállította őket. Ott meg mehettek a harcvonalba.

Mint ahogy a befejezetlen múlt is akkor kerül előtérbe, amikor politikai tőkét kívánnak kovácsolni belőle. És ez rendre sikerül is.

A teljes gazdasági megsemmisülés előtt tehetetlenül tébláboló szerb kormány (Aleksandar Vučić) és a pár hónap alatt megbukott horvát jobboldali kabinet a túléléséért küzd. Mi mással, mint a soha véget nem érő – ezúttal csak verbális – háborúskodással?