Zűrzavaros évek – Úton a mag-Európa felé
Mindegyik produkcióban sikerült megszólaltatni a „nagyokat”, azaz a tagállamok és az Európai Unió legfőbb vezetőit. A görög válságról szóló rész azt mutatta be, hogy a Merkel–Schäuble-féle német vezetés kezdetben valóban hagyta volna bankcsődbe, majd az eurózóna elhagyásába kényszeríteni a görögöket, és ezt elsősorban a franciák akadályozták meg. A menekültválságról szóló részt magyarként szomorú volt végignézni, hiszen hazánk, azaz kormányunk magatartását különösen undorítóként és visszataszítóként mutatta be. Igaz, pár szóval azt is megemlítették, hogy Magyarországhoz hasonlóan az Egyesült Királyság is eleve elzárkózott a Görögországba és Olaszországba érkező menekültek befogadásától, de a hírhedt magyarországi gyalogmenet képei vizuálisan is sokkolók voltak.
A három film közül talán a Brexit-résznek sikerült a legtöbb háttér-információt feltárnia. A történet azzal kezdődött, hogy David Cameron brit miniszterelnök korlátozni akarta az EU-ból érkező bevándorlók számát. Amikor Brüsszelből és Berlinből a tudtára adták, hogy ez ütközik az uniós alapelvekkel, akkor az uniós bevándorlók szociális juttatásainak csökkentéséért kezdett lobbizni. Már majdnem megállapodott Brüsszellel, amikor Theresa May, akkor még belügyminiszterként, további keménykedésre szólította fel az uniós munkavállalókkal szemben. A film egyik legizgalmasabb részében Donald Tusk tanácsi elnök elmondja, mennyire meglepődött, amikor Cameron közölte vele, hogy legjobban saját pártjától, a konzervatívoktól fél. Nyilván mindenki másnál jobban látta, hogy saját pártjának jobbszárnya mindmáig nem szabadult meg a világbirodalmi illúzióktól, és az ország valós érdekeit is képes feláldozni az elmúlt dicsőség oltárán. George Osborne, Cameron pénzügyminisztere és legközelebbi szövetségese igyekezett lebeszélni főnökét az EU-tagságról tartott népszavazásról, megjósolván, hogy az „nemzeti katasztrófához vezet”. A volt bukott miniszterelnök-jelölt, William Hague viszont rábeszélte Cameront a referendumra, amely aztán mindhármukat kisöpörte a brit politikából.
A tíz év zűrzavar persze nem ért véget a BBC film záró jelenetével, a 2019-es esztendő is viharosnak ígérkezik az Európai Unió számára. A közvélemény szempontjából a Brexit-dráma a leglátványosabb. A brit kilépés ideje, formája és talán a ténye is kérdéses, a westminsteri parlament végzetes megosztottsága miatt továbbra sem tudni, hogyan alakul az Egyesült Királyság és az EU viszonya március 29. után. Ebben a kérdésben azonban a huszonhét bent maradó tagállam váratlan és páratlan egységet mutatott. Brit részről voltak kísérletek arra, hogy a brit exportjukat féltő német autógyárakat, az olasz cipőkészítőket vagy a kelet-európai euroszkeptikus kormányokat rávegyék az egységes brüsszeli tárgyalási pozíció fellazítására. A sokat emlegetett backstop, azaz az ír–északír határ ügyében a lengyel külügyminiszter egyszer már-már elárulni is látszott a huszonhetek közös álláspontját, de aztán ez a kezdeményezés is elhalt. A Brexit gyötrelmei az euroszkeptikus politikusokat is meggyőzték arról, hogy az EU-ból nagyon bonyolult kilépni. Ráadásul a brit kilépéssel csökkenni fog a közös kassza, és megnehezedik a szigetországban dolgozó uniós polgárok sorsa, ami elsősorban a kelet-európai országoknak fog fájni. Kormányaik, beleértve a magyart is, ezért ebben a kérdésben kénytelenek a „nagy nyugatiakhoz” húzódni, hiszen Párizs és Berlin nélkül tehetetlen áldozatai lennének a brit kilépésnek.
A Brexit árnyékában azonban újabb vitatémák is a felszínre kerültek a bent maradó huszonhetek között. Az otthon belpolitikailag meggyengült Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel német kancellár látványos egyezménnyel erősítette meg kettejük szövetségét. Nem is titkolták, hogy a britek távozásával a német–francia-tengely még egyértelműbben az EU vezető ereje akar lenni. Ez elsőként Rómában verte ki a biztosítékot, az olasz politikusok a gyengébb félnek tartott franciák ellen intéztek heves kirohanásokat. A Macron–Merkel-tengely végeredményben a sokat emlegetett mag-Európa újabb kiadása, amelyhez a keleti és déli tagállamok csak akkor csatlakozhatnak, ha a gazdasági és a demokratikus minimumot teljesítve Berlin és Párizs befogadja őket. Olaszország nélkül természetesen nincs európai egység, így a fiatal francia és olasz politikusok kakaskodása feltehetően nem okoz tartós kárt az európai projektnek.
Donald Trump amerikai elnök elszabadult hajóágyúként való politizálása azonban komolyabb kihívást jelent az Európai Unió számára. Mint ismeretes, Trump felmondta az Iránnal kötött atomalkut, és súlyos szankciókkal fenyegette meg azokat a külföldi cégeket, amelyek továbbra is kereskedni mernek Iránnal. Az EU azonban nem akarja elfogadni ezt a diktátumot. Részint anyagi érdekből, részint azért, mert jó okkal gondolja, hogy az elszigetelt és elvadított Irán veszélyt jelentene önmagára és szélesebb környezetére is. Ezért az Európai Unió a román elnökség alatt olyan gazdasági társaság alapításáról határozott, amely az Iránnal folytatott ügyletek pénzügyi elszámolásáért felel majd. Azaz átveszi a felelősséget azoktól az európai bankoktól, amelyek az amerikai szankcióktól tartva nem lennének hajlandók a tranzakciók lebonyolítására. Ez Európa elszántságát mutatja arra, hogy Washington diktátumával szemben is fenntartsa kapcsolatait a reformpárti iráni vezetéssel.
Az amerikai elnök nemcsak az iráni atomalkut, hanem az Oroszországgal kötött, a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris rakéták korlátozásáról szóló szerződést is felbontotta. Azzal az indoklással, hogy Moszkva már régen megszegte a szerződést. Ezt sok nyugati szakértő is vitatja, szerintük a szerződésben nem részes Kína viharos fegyverkezése nyugtalanítja az amerikaiakat, de az általános Putyin-ellenesség miatt Moszkvára hivatkozva egyszerűbb eladniuk a saját rakétaarzenáljuk megerősítését. Az Európai Unió gerincét alkotó NATO-tagállamok egy ilyen katonai kérdésben kénytelenek felsorakozni Washington mögött. De gyorsan rá kellett jönniük arra, hogy nem minden uniós ország tagja a NATO-nak. Az amerikai álláspontot támogató és az oroszokat elítélő nyilatkozattervezetet Ciprus azonnal megvétózta. Ha a hidegháborús feszültség fokozódik, akkor az könnyen újabb válságot gerjeszthet a NATO-hoz tartozó és a semleges EU-tagállamok között. S akkor még nem beszéltünk a Törökországhoz fűződő viszonyról, a venezuelai helyzet megítéléséről, a koszovói válság kiélesedéséről, amelyekben gazdasági, politikai és morális megfontolások miatt nincs egységes uniós álláspont. És közeledik a következő hétéves költségvetés vitája is, amely során minden valószínűség szerint kevesebb pénzt kell szétosztani az egyre éhesebb szájak között.
Sokan sorsdöntő változásokat várnak a májusi európai parlamenti választásoktól. Ki félelmeit, ki reményeit vetíti bele az összeurópai voksolásba. Nem szeretném lebecsülni annak az Európai Parlamentnek a súlyát, amelynek magam is tagja voltam. De az EU legfőbb döntési szerve továbbra is az Európai Tanács, amelyben a tagállamok kormányai képviseltetik magukat. Ugyanezek a kormányok nevezik ki az Európai Bizottságot vezető biztosokat is. És mivel 2019-ben egyetlen nagyobb európai országban sem rendeznek általános választásokat, érdemben nem fog változni sem a tanács, sem a bizottság összetétele. Ráadásul az Európai Parlamentben is minden bizonnyal megmarad az Európa-párti négyes, a Néppárt, a szocialisták, a liberálisok és a Zöldek bő kétharmados többsége.
