Voksvásár

Itt a munkaalapú társadalom, 2018-ra a cél a teljes foglalkoztatottság. Akkor pedig minek is jövedelempótló támogatás? Uccu, leépítenék azt is, célzott rá legutóbb Orbán Viktor.

– Persze, és 2018-ra majd megszűnik a város és a falu közötti különbség is, ahogy azt marxizmus–leninizmus-órán hallottuk. Rossz vicc! – reagál Ladányi János szociológus. – Az állam szociálpolitikai szerepével kapcsolatban – erősen leegyszerűsítve – háromféle megközelítés van: az egyik a gondoskodó államé, amely minél többféle jogcímen adna szociális juttatást. A másik, amely esélyteremtő állam néven vált ismertté, azért akarja az embereket helyzetbe hozni, hogy egyre kevésbé legyen szükségük a támogatásra. Orbán egy harmadik koncepció, a munkaalapú társadalom pártján áll, de mintha elfeledkezne arról, hogy az országban tartósan nincs elég munkahely. Azt mondja, ezek az emberek csak akkor dolgoznak, ha rákényszerítik őket. És megkurtítja a szociális ellátásokat, csökkenti az álláskeresési támogatás idejét. Segélyfüggő szegényből közmunkafüggő nagyon szegényt csinál.

Az persze igaz, hogy a kulcs a munka. A valódi.

– Bárhogy sakkozunk a szociális kiadásokkal, az ország jóléte szempontjából a gazdaság fejlődése és a foglalkoztatás a lényeg. Az újraelosztástól hiába várunk csodát. Csak az értéket létrehozó, produktív munka teremt jólétet, no meg a munkából nem csupán megélni, de gyarapodni is képes, optimista társadalmat – mondja Krémer Balázs szociológus. – Persze ettől még le kellene számolni azzal a városi legendával, hogy Magyarországon milyen magasak a szociális kiadások. Ellenkezőleg: az uniós átlag alatt vagyunk. Az ilyen jellegű kiadások az elmúlt három-négy évben mindenütt emelkedtek, csak nálunk és Görögországban nem.

A VS.hu összevetette a 2015-ös költségvetési tervezet számait a 2010-es adatokkal. Kiderült, 2010-ben még a rendelkezésére álló összes jövedelem 61,5 százalékát költötte az állam nyugdíjra, egészségügyre, oktatásra és munkanélküliségi ellátásokra, miközben 38,5 százalék ment el más területekre. A most benyújtott költségvetésben 56,6 és 43,4 százalék ez a két szám, vagyis egyre kevesebbet költünk jóléti kiadásokra.

Például 2015-ben családi pótlékra 13,2, gyesre 6,5 milliárddal kevesebbet fordítunk.

A Policy Agenda nemrég az OECD és az Európai Unió statisztikai intézetének (Eurostat) adatai alapján pedig azt nézte meg, hogyan reagált a gazdasági válságra az unió és miképp Magyarország. Hazánk lépte a legkeményebbet: a szociális kiadásokat kezdtük megnyirbálni. 2009 és 2013 között a GDP-hez viszonyítva 10 százalékkal csökkentettük ezeket a költségvetési kiadásokat, miközben azok az országok, ahol a gazdaság nem állt helyre, inkább növelték. Például Csehországban és Szlovéniában is 5 százalékkal emelkedtek a szociális kiadások. Az eredmény? A Eurostat felmérése szerint Magyarországon 2013-ban 3 millió 285 ezer volt a szegény vagy a szegénység által veszélyeztetett emberek száma. Ez a válság óta 17 százalékos növekedést jelent. Összehasonlításképp: Csehországban a 2012-es adatok alapján 0,9 százalékos a növekedés, míg Szlovénia – a jelentős gazdasági teljesítménycsökkenés ellenére is – „megúszta” egy 8,6 százalékos emelkedéssel. Magyarországon a második Orbán-kormány ideje alatt évente átlagosan 90 ezerrel nőtt az elszegényedők száma.

Krémer szerint az unió már a 2000-es években szemléletet váltott. Addig a közösség úgy gondolkodott: a költségvetés egyensúlya a legfontosabb, mert ha az állam eladósodik, akkor a gazdálkodók sem kapnak hitelt, nem lesz miből beruházni.

– Aztán rájöttek, spórolásból még senki nem gazdagodott meg. A fejlődéshez az államnak az infrastruktúrába, az emberi tőkébe, az oktatásba kell befektetnie. A válságra reagálva a közösségi kiadásokra, az oktatásra, a képzésre nemcsak szolidaritásból költöttek többet: a befektetési logika is ezt diktálta.

Az utóbbi évek nagy közgazdasági kutatásai szerint nemcsak a humánberuházás, hanem a társadalmi egyenlőség is számít: a hasonló GDP-jű országok közül az egyenlőbb jövedelemelosztásúak a sikeresebbek. Jobbak a társadalmi-jóléti mutatóik a foglalkoztatástól a tinédzserkori terhességen át a bűnözési statisztikákig minden téren.

– A válság előtt a közgazdászok azt gondolták, nem baj, ha nagy az egyenlőtlenség, hiszen a gazdag sem tud ötször ebédelni, majd a pénzéből megtakarít, befektet, munkahelyet teremt. Aztán kiderült, csak pénzügyi buborékot fújtak. Amikor viszont a szegény elkölti a pénzét, az másnak bevétel, így az egalitariánus jövedelemeloszlás élénkíti a keresletet, konjunktúrát teremt. Vagyis a piacok egészséges működése érdekében is megéri elmozdulni az egyenlőbb társadalom irányába – magyarázza Krémer.

Ladányi János szerint azzal a posztindusztriális válsággal, amivel Nyugat-Európa már a hatvanas években elkezdett megküzdeni, Magyarország csak a rendszerváltás után szembesült. A versenyből rosszul jöttünk ki, nem tudunk lépést tartani képzett munkaerő terén, de Indiával, Kínával, Malajziával szemben nálunk a képzetlen munkáskéz sem elég olcsó.

– Kifelé vezet Európából, ráadásul teljesen reménytelen vállalkozás az, ha az olcsó munkaerővel akarunk előnybe kerülni olyan országokkal szemben, ahol a nyolcórás munkaidő csak úri huncutság, nincsenek szakszervezetek, és ismeretlen a jóléti állam. A közmunkának az is nagy hátránya, hogy a többi kvalifikálatlan munkáért járó bért is lenyomja. Rossz, korszerűtlen termelési szerkezetet kényszerít az országra, aminek az olcsó munkaerő az alapja.

A közmunkások zömének bére ráadásul alig magasabb a segélynél, hiszen többségüket csak négy órában alkalmazzák, három év alatt fél évet dolgoznak le pár hetes bontásokban.

– Ez a rendszer nem közgazdasági, hanem hatalmi logika alapján működik – mondja Ladányi. – Hosszú távon fenntarthatatlan, miközben függővé tesz. Elsősorban az állammal szemben, de a falu polgármesterének is nagyobb hatalma van, mint egykor a grófnak volt: ő adja a közmunkát, a segélyt, irányítja az egyetlen vállalkozást, ahová azt vesz fel, akit akar.

Krémer szerint kormányzati hangulatkeltés, hogy azért van annyi szegény, munka nélküli ember, mert „ezek nem akarnak dolgozni”.

– A közmunka a legjobb ellenpélda: bármit elvállalnak egy kis pénzért. Mert amúgy nincs munka. Manapság egyre inkább a keresletet stimuláló foglalkoztatási politikák a hatásosak, a szegények és a munkanélküliek terrorizálása csak növeli a károkat. A közmunka révén viszont nem keletkeznek kimutatható értékek, és nem is vezet vissza a valódi munkaerőpiacra, különösen ott, ahol más munkalehetőség nincsen.

Krémer úgy fogalmaz: a szociális kiadások zöme jutalmazó-büntető logika alapján kerül az emberekhez.

– Segélyekre évi 60-80 milliárd megy el, ami költségvetési szempontból még a háromszor ekkora kiadást jelentő közmunkával együtt sem nagy tétel. A családi pótlékot 2009 óta nem emelték, a családi adókedvezményt viszont épp a leginkább rászorulók nem tudják igénybe venni, így az állami elvonások és újraelosztások rendszere tovább növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket – teszi hozzá Krémer.

A kutató szerint a szociális kiadások elosztásának rendszerváltás utáni logikája nem az egyenlőtlenségek csökkentése, a közjó szolgálata vagy a társadalmi igazságosság elve, hanem a korrumpálás logikája. Egyszerűbben: szavazatvásárlás. Több jut azoknak, akik nagyobb valószínűséggel szavaznak a kormányra és vevők a populizmusra.

– A legnagyobb tétel, a kiadások nyolcvan százaléka, több mint 3000 milliárd forint évente a nyugdíj, amit akkor kapsz, ha korábban fizettél járulékot, ha megdolgoztál érte. A közvélekedéssel ellentétben a nyugdíjasok nem kirívóan szegények a magyar társadalomban. A legalsó két decilisben, tehát a leginkább rászorulók között az arányuk csupán 1-2 százalék. A legszegényebbek az aktív korú tartósan munkanélküliek és – mivel a szegényeknek több a gyerekük az átlagosnál – egyre nagyobb arányban a gyerekek.

A kutató hozzáteszi: lehetne hatékonyabban támogatni a munkához jutást, jobban kalibrálni a családi pótlékot, de ma már nem a szakpolitika az elsődleges. Inkább az: miképp lehetne felszabadítani kreatív, alkotó energiákat, közös hitté és élménnyé tenni azt, hogy a miénk is lehet szabadabb, biztonságosabb, boldogabb életet biztosító ország.

– Minden nő tudja, hogy a gyerekvállalás nem a gyes végéig tart: az az első diplomáig, lakásig szóló, huszonöt éves „projekt”. Mit számít, ha a friss házasok két évig adókedvezményt kapnak? Ma ki mer huszonöt évre tervezni? Az ország depresszív, mindenki másnak hazudja magát, mint ami, az állam korrupt, a törvény nem vonatkozik mindenkire. Az emberek akkor vállalnak gyereket, ha úgy érzik, a munkájukból tisztességesen, boldog emberként tudják majd felnevelni őket. Ehhez képest mit jelent pár ezer forint? Az éhenhalás ellen esetleg elég, de az nem nagy perspektíva.

Sokatmondó az is, hogy miközben 2009 és 2013 között a legszegényebb jövedelmi decilisbe tartozók reáljövedelme több mint 14 százalékkal csökkent, jövedelememelkedést egyedül a leggazdagabb tized könyvelhetett el. Mindenki más szegényebb lett. Mert a versenyszférában megszűnt munkahelyeket a közmunka nem tudja pótolni, s a közszféra bérei is csökkentek. Mert az adócsökkentést csak a felső jövedelmi kategóriában keresők érezték meg, s nem utolsósorban: mert a kormány a szociális kiadásokat is rendre megnyirbálta.

– Megdöbbentő, hogy miközben a számok világosan mutatják, egyedül a felső tized járt jól a módosításokkal, mindenki hallgat. A szegények vegzálása és az ellenük való gyűlöletkeltés kizárólag a középrétegek elrettentését szolgálja. Már ők is érzik, mit jelent a lecsúszás: simán te is oda kerülhetsz.