Visszaszámlálás

Orbán és Matolcsy végtére rugalmasan elszakadt saját „kőbe vésett” unortodoxiájától – a múlt heti költségvetési megszorítás azt bizonyította, hogy ez a két éve tartó kalózkodás legalábbis az eddigi eszközökkel nem folytatható. Noha alig három hete még nem átallották kijelenteni, hogy „a számaink túl jók” egy IMF-megállapodáshoz, pontosan az történt, amit mértékadó elemzések hónapok óta jeleztek: mind az idei, mind a jövő évi büdzsé tervezett teljesítményadatait meg kellett változtatni – az idén mintegy százharminc, jövőre már ötszázötvenmilliárdos „kiigazítás” elkerülhetetlen. Ezt ebben az évben egyes tételek zárolásával oldották meg, a 2013-as költségvetésben pedig egyrészt fél százalékkal felemelték a hiánycélt, másrészt az ebből nyert százötvenmilliárdot megfejelték azzal a négyszázmilliárdos csomaggal, amelynek egyébként majd minden egyes bevételi tételéről valószínűsíthető, hogy irreális összegekkel számol. Vagyis a „könyvelést” legalábbis a türelmes papíron úgy-ahogy egyensúlyba hozták – ha ezt a permanens számszaki tákolgatást egyáltalán lehet így nevezni –, de a változatlanul szemérmetlen kormányzati sikerpropaganda most már bumerángként visszacsap: nyilvánvaló lett, hogy Matolcsy vizionált tündérmeséje helyett ez a rezsim gazdasági kataklizmába vezette az országot.

Orbán Viktor ugyan váltig azt hazudja, 2010-ben rosszabb helyzetben voltunk, mint a görögök, de az igazság az, hogy Bajnai és Oszkó egy éve után a büdzsét már konszolidált állapotban, a hasonlóképp tervezhető pálya esélyével vette át. Ha nem kezd bele az értelmetlen és értelmezhetetlen „szabadságharcba” Európával meg a gazdasági törvényszerűségekkel szemben, nem köti magát az egykulcsos adóhoz, a szektorális sarcok mértéktelen kivetéséhez, valamint nem rúgja fel a jogbiztonságot – következésképp nem fagyasztja le a hitelezést, a beruházásokat és a növekedést –, akkor mára Magyarország az unió pénzügyi bajai ellenére sem került volna recesszióba. Az erőszakos politikai voluntarizmus vezérelte a gazdasági döntéseket; nemzetieskedő, radikális retorikával próbálták elfedni, hogy egy hatalmi ábránd oltárán feláldozzák azoknak az állampolgároknak az ingatag egzisztenciáját is, akik eddig épphogy átvészelték az utóbbi két évtizedet.

Mert az csak jobboldali illúzió, hogy egy mindent lehengerlő, vezérelvű párt a gazdasági és szociális krízis körülményei között, jórészt lerombolva a demokrácia intézményrendszerét, ám kellő források híján, bevonható tőke nélkül, tartósan megszilárdíthatja az uralmát. Még a féldiktatúrához is legalább ásvány- és energiakincs kell, különben a mégoly agresszíven kialakított autoriter rendszer fenntarthatatlanná válik. Orbán parlamenti kétharmada csak addig funkcionál, ameddig a kormányzat képes a víz felett tartani az országot.

A költségvetés immár huzamos drámája azonban arra vall, hogy másfél évvel a választás előtt a jobboldali – de a legkevésbé sem konzervatív – kurzus végképp zsákutcába jutott. Képtelen finanszírozni a társadalmi ellátórendszereket, a tönk szélére jutatta az önkormányzatokat, és csaknem négymillió embert szorít a létminimumra vagy az alá. Amikor a közgazdászok pusztán a szűken vett szakmai értelemben elégedetten állapítják meg, hogy a mostani intézkedések végre a józan kalkuláció jegyében születtek, hajlamosak eltekinteni attól, milyen szociális következményekkel jár mindez. A jövő évi büdzsé lyukainak betömése – meg a korábbi, összességükben legalább ezermilliárdos nagyságrendű megszorítások – „eredményeként” a felső középosztály kivételével valamennyi réteg kivérzik. Az elhúzódó recesszió azokat a vállalkozásokat sem kíméli, amelyek épp a jobboldal kormányzásától várták a fellendülést. A stagfláció, azaz a fogyasztás csökkenésével egyidejű pénzromlás lebénítja a piacot. Magyarországon minden valamirevaló kommunális beruházás már eddig is jobbára csak az Orbán által mumusként kezelt unió támogatásaiból jött létre, de a levetkőztetett önkormányzatok ezután már aligha tudják állni a pályázaton elnyert dotációhoz szükséges önrészt. És egy fejlesztésekre, fejlődésre alkalmatlanná tett ország polgárai nemcsak a jelent, hanem a jövőt is elvesztik.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének hirdetett önkényes hatalmi berendezkedés gazdasági kudarca magától értetődően politikai válság; a veszélyesen felelőtlen Fidesz-korifeusok minden abszurd megszólalásából, nyilvános fellépéséből egyre jobban kitetszik, hogy kicsúszott alóluk a talaj. Miután egyre kevésbé uralják az elszabadult folyamatokat, és érzik, hogy elkezdődött a visszaszámlálás, mind ingerültebb, nyeglébb és főként irracionálisabb módon reagálnak a számukra kedvezőtlenül „fokozódó” helyzetre. Persze, maga az immár ősmagyar révületbe esett Orbán viszi a prímet, de prózaibb ostobaságokért mások sem mennek a szomszédba. A kormányszóvivő legutóbb például azt találta mondani, hogy a megígért béremelés elmaradása miatt elégedetlen pedagógusok olyanok, mint a viharba került hajó utasai, akik konyakot kérnek.

Ez már a végjáték kezdetének apró, de biztos jele.