Vigyázz magadra, szívem!

– Harmincéves lenne Zsuzsi, ha élne. Már nagymama lehetnék – mosolyog könnyein át Péterfy-Novák Éva.

Egy reklámügynökségen dolgozik, irodájában találkozunk. Mondja, „prolicsaládban” született Diósgyőrön 1961-ben. Azon a környéken a fodrász számított értelmiséginek. Édesapja ivott, korán meghalt, édesanyja egyedül nevelte őt és a húgát. Éva kozmetikus lett Miskolcon, tizennyolc évesen megismerkedett Istvánnal, egy borsodi faluból származó mérnökhallgatóval. Férjhez ment hozzá. Aztán terhes lett. Félt a szüléstől, de bízott orvosában, Kádár doktorban, a miskolci kórház nőgyógyászában.

Férje sorkatona volt, amikor Éva bekerült a szülőszobába. A nővérek fagyosan jegyezték meg: Kádár doktor szabadságon van, nem örül, ha behívják. Mégis megérkezett a doktor, megvizsgálta Évát, s közölte: „Szülni fogunk!” Hozzátette, sietni kell, mert teniszpartija kezdődik a főnökével, karrierje múlik a meccsen. Ha minden jól megy, főorvos is lehet. És hogy el ne késsen a teniszről a doki, intravénás „gyorsítót” adott be a vajúdó nőnek. A tolófájások mégsem indultak be. Még egy injekciót kapott Éva. Pokoli görcsei lettek, hallotta, amint az orvos üvölti: „Igyekezzen, mert a gyerek nyakára szorult a zsinór, mindjárt megfullad!”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szörnyű fájdalmak között megszületett Zsuzsika. Nem sírt, csak nyöszörgött. Gyorsan átszállították a koraszülöttosztályra. Napokig nem láthatta őt az anyukája. Nyugtatgatták, alszik a kicsi, pihennie kell. De Éva elindult megkeresni a lányát. Az intenzív gyerekosztályon rémülten látta, hogy egy ellilult fejű csecsemő körül rohangálnak az orvosok. Ő volt Zsuzsika: újra kellett éleszteni. Anyja akkor értette meg, nagy baj van. Szerencsére Zsuzsi jobban lett, hazavihette őt. Előtte még az anya kezébe nyomták a leletet: „Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szülőket azzal biztatták, kislányuk egyéves korára „felzárkózhat”. Ám otthon észrevették, hogy a pici furcsán pislog, karjaival görcsös, ölelő mozdulatokat tesz. A neurológiai vizsgálat kimutatta: a legsúlyosabb csecsemőkori epilepsziában szenved. Éva és István még sokáig reménykedtek a gyógyulásban, de Zsuzsi kilenc hónaposan is olyan volt, mint egy újszülött. Ismét felkeresték az orvost. „Hány éves korára éri utol a többi gyereket?” – kérdezték tőle. „Soha. A kislányuk nem fog felnőni.”

Nem volt idő végiggondolni a jövőt. A kicsit napi 24 órában kellett ápolni. Édesanyja otthoni varrást vállalt, hogy minden percét mellette tölthesse. Zsuzsit elvitték a Pető Intézetbe, de nem vállalták a fejlesztését. Éva maga tornáztatta naponta hatszor a kislányt, később már csak szondával tudta táplálni. Sűrűsödtek a rohamok. Az apa végtelen türelemmel gondozta lányát, de a feleségével egyre durvább lett. Pelenkázás közben ütötte meg először Évát. Rendszeressé váltak a verések, rúgások. Az asszony senkinek nem beszélt erről. Szakítani akart, a férfi viszont könyörgött, fogadkozott: sosem bántja többé. Aztán másnap még nagyobbat csattant a pofon.

Évának bűntudata volt, hogy nem tudott egészséges gyereket „produkálni”. Amikor kiderült, hogy újra terhes, azt remélte, a második gyermekkel mindent helyrehozhat. Csakhogy az ultrahang azt jelezte: megint baj van. Nem fejlődik a magzat. A harmincötödik héten meg kellett szakítania a terhességet és megszülni a halott kisfiút. A vizsgálatok utólag kimutatták: Éva lisztéria fertőzést kapott, amely végzetes agyvelőgyulladást okoz. De mivel terhes volt, „csak” a placenta gyulladt be. Kisfia a halálával lényegében megmentette az anyja életét. Az újabb tragédia után a házaspár úgy döntött: nem próbálkoznak több gyermekkel.

Közben Zsuzsi négy éves lett, magatehetetlenül feküdt, éles hangokon kívül semmire nem reagált. Nem lehetett tovább otthon tartani. A szülők intézetet kerestek neki. Szörnyű helyeken jártak, ahol a fogyatékosokkal úgy bántak, mint vegetáló élőhalottakkal. Végül Egerben találtak egy árvaházat, ahol súlyosan sérült gyerekeket és felnőtteket is gondoztak. Az otthon külön sziget volt a nyolcvanas évek magyar egészségügyi rendszerében: emberhez méltó életet biztosítottak a végstádiumú betegeknek is. Zsuzsikát azonnal befogadták, az osztály kedvence lett. Rudi, a szívbeteg értelmi fogyatékos roma kisfiú leült Zsuzsi ágya mellé, mesélt neki. Lovagként vigyázott rá – amíg élt. Évát egyik nap kisírt szemű ápolók várták az intézetben: éjjel megállt a négyéves Rudi szíve. Árva volt, lemondtak róla a szülei. Neki Zsuzsika és a többi gyerek volt a családja.

Éva rendszeresen látogatta Egerben kislányát, s ő is mesélt neki mindenről. Zsuzsi hallgatott, mintha értette volna. Később az édesanyja azt is elmondta neki, hogy különköltöztek az édesapjával, de ne aggódjon, mert a szülei mindenkinél jobban szeretik őt.

Péterfy-Novák Éva önéletrajzában őszintén ír arról is, hogy az éveken át tartó bántalmazás után valódi szerelemre vágyott, s gyakorlatilag az első férfihoz hozzáment, aki elfogadta, hogy a kislánya más, mint a többiek. Azt hitte, neki sohasem lehet ép gyermeke, ám a második házasságából megszületett Zsombor – egészségesen.

A csecsemőt többször elvitte az egri otthonba, odatette nővére mellé az ágyba. Az asszony úgy érezte, kislánya boldog, hogy öccse is vele van. Egy év múlva Zsuzsi állapota rettentően leromlott. Többször újraélesztették. Csövek és infúziók között feküdt az intenzív osztályon. Éva mellette virrasztott, amikor Zsuzsi hirtelen kinyitotta a szemét: tiszta kék tekintetével már búcsúzott. Anyjának nem volt lelkiereje maradni, várta otthon Zsombor. Hajnalra meghalt Zsuzsi, és édesanyja sosem bocsátotta meg magának, hogy nem maradt vele az utolsó órán. A temetésen Éva és István egymás kezét szorították. A közös fájdalom utoljára még összekötötte őket.

Teltek az évek. Éva második házasságából megszületett Juli is – szintén egészségesen. Anyjuk mindig mesélt nekik Zsuzsiról, hogy ne felejtsék el őt. Jártak hozzá a temetőbe. Zsombor megpuszilta nővére hideg sírkövet, azt súgta: „Vigyázz magadra, szívem.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Új élet kezdődött. Éva voltaképp mindent elért, amire vágyott: gyerekei felnőttek, Zsombor mérnök lett, Juli sminkes. Ő meg sikeres vállalkozó. Jelenleg is boldog házasságban él Péterfy Gergely íróval.

Az asszonyt egyszer nőgyógyászati vizsgálatra utalták be. A rendelőben várta a főorvost. Amikor a fehér köpenyes belépett, azonnal felismerte benne Kádár doktort. Éva elájult, de az orvos nem emlékezett rá.

Három évvel ezelőtt Éva felkeresett egy pszichológust. Beszélt neki Zsuzsiról is, ám hozzátette: rég túl van az egészen, harminc év telt el. Csakhogy az el nem gyászolt múlt áttörte a feledés falait. A terapeuta, Köves-Tóth Éva azt tanácsolta, írjon le mindent, ami az óráikon elhangzott. Az író férj is biztatta.

Belefogott az Egyasszony blogba. Először Zsuzsi születését idézte fel. Bár soha nem írt előtte, a mondatok mintha már rég készen lettek volna. A szavak csak arra vártak, hogy megszólíthassanak másokat. Éva írt a szülő nők kiszolgáltatottságáról, a Kádár-korszak lélektelen hatalmi viszonyairól, a fogyatékosok tragikus helyzetéről. Megdöbbent, a blogjára mennyien reagáltak. Több ezren írták le hasonló megrázó élményeiket, s biztatták Évát a blog folytatására. Ő pedig elbeszélte első házasságának csalódásait, a családon belüli erőszak életveszélyes játszmáit. Amelyhez mindig két fél kell. Éva nem vádolt senkit, legfeljebb önmagát. A szégyent és a bűntudatot évtizedek sem enyhítik.

Írását megmutatta Angyalosy Eszternek, a Libri szerkesztőjének. Ő segített a blogot könyvvé alakítani. A Libri azonnal vállalta a kiadását.

Az irodalmi gyászmunka nem csak első kötetes írót avat: emléket állít egy kislánynak is. Aki a könyvet elolvassa, soha nem felejti el Zsuzsit.