Vészharangok

Olvasom a hírekben, hogy egyik hazai településünkön a presbiter (!) félreveri a harangokat, ha a faluban hatósági ellenőrzés zajlik. Más hatóság más harangozást, azaz félreverést kap.

Mindezt azért – állítólag –, mert elegük van a hatóságok hatósági zaklatásából, az értelmetlen sebességcsökkentési korlátozásból a Kossuth utcán (amely minden valamirevaló kistelepülésen a főutcát jelenti), amelynek táblája megett a rendőrség sebességmérőket lapultat, a kisboltok kistulajdonosainak ellenőrizgetéseiből és büntetgetéseiből, a biciklisták és traktorosok vegzálásából, egyáltalán abból, hogy békés falusi életüket – emiatt állandósultan – „fortélyos félelem” igazgatja.

Mint a hírekben közzétett presbiteri közlemény említi: „Vissza kell nyúlnunk nagyszüleink eszközeihez, hogy megvédhessük magunkat.”

Meg kell vallanom, nékem ez a dolog – ha igaz, ha nem – felettébb tetszik. Végre valami igazi civil kurázsi és rezisztencia. Egy amolyan kurucos ötlet, nem is teljesen passzív. Bár még nem is teljesen aktív.

Ami fontos azonban: végre megszólalt a vészharang. Nemcsak valóságosan a toronyban, hanem főleg és elsősorban a presbiter és a helyi kisemberek lelkében. Ezt a lelki vészharangot a derék presbiter valóságossá lényegítette át, megragadta a kötelét, és félreverte. Nem csoda, hiszen a presbiter hívő protestáns lélek. Most pedig hitének és vallásának megfelelően teljesítette lelki parancsát: protestált.

A lelkek vészharangja vélhetően már sokakban megkondult kis hazánkban. Hangjukat a társadalom csak finom rezdüléseiből ismerhette eleddig. Komoly félreverésekről nincsenek hírek. Ezeket a finom rezdüléseket kellene meghallaniuk azoknak, akiknek erre hivatali receptoraik vannak, és elejét venni annak, aminek még elejét lehet venni.

A lelki vészharangok hangjai még csak figyelmeztető jelzést jelentenek. A valóságos vészharangok félrevert kongatása azonban már más. Fenyegetés.
Kuthi Csaba, Tállya