Verseny közben kikerülni egy érzelmi hullámvölgyből

Kezdjük azzal: honlapján írja, hogy az úgynevezett „csúcsteljesítmény-modellt” alkalmazza a sportolóknál. Mit is jelent ez?

A nemzetközi szakma két fő irányt különböztet meg: a klinikai és az edukációs sportpszichológiát. Az utóbbit választottam. Lényege: taníthatók a sikeres versenyzéshez szükséges mentális képességek.

Vehetjük úgy: ez afféle „legális teljesítménynövelő”?

Jó megfogalmazás. Sok országban már természetesnek tartják: egy sportoló akkor győzhet, ha fizikai és mentális képességei összhangban vannak. Egyszer megkérdezték erről az angol első osztályú focicsapatok klubvezetőit s néhány futballistájukat. Egybehangzó választ adtak: ilyen magas szinten mentális „edzettség” nélkül mit sem ér a fizikai teljesítmény. Itthon viszont még kevés sportoló kéri – szükség esetén – pszichológus segítségét.

Egyáltalán: milyen mentális képességek kellenek a győzelemhez?

Például: problémamegoldó gondolkodás, kreativitás, képzelőerő. Emellett nagyon fontos a motiváció és a koncentráció is. Nyilván az egyes képességek sportáganként különböző mértékben számítanak. Mondjuk a gyorsan lezajló s nagy erőkifejtéssel járó súlyemelés esetében kevés a bonyolult helyzet. Ami viszont elég gyakori a labdajátékoknál. Ez pedig gyors döntési képességet igényel.

Pekingben a magyar sportolók eredményein sokszor épp a mentális és a fizikai összhang hiánya látszódott. Legalábbis szakemberek szerint.

De azért sorolhatók ellenpéldák is. A kajak-kenu csapat sportszakmailag, fizikailag és mentálisan is nagyon felkészült, s ezt bizonyították az eredményeik is. Csapattársuk, Kolonics György halála óriási veszteséget jelentett, amit képesek voltak az átlagnál jobban feldolgozni. Sikerült „erőt meríteniük” a tragédiából. Fantasztikusnak tartom Kozmann György és új társa, Kiss Tamás teljesítményét. A fekete karszalaggal pedig képletesen „Kolo” is velük versenyzett. De a mentális felkészültség más sportolóinknál is megmutatkozott.

Például?

A vízilabdás lányok a legnehezebb helyzetekből is vissza tudtak jönni. Igaz, a végére elfogyott az energia és a koncentráció.

Nem gondolja: ez valahogy visszatérő „jelenség” volt sportolóinknál az idei ötkarikás játékokon?

De így van. És csak találgatni lehet, mi történhetett. Előfordulhat: egy-két sportolóra túl sok terhet tettek. Azzal a tudattal kellett versenyezniük: rajtuk múlik az adott sportág jövője. S ilyen nyomás alatt bekövetkezhet az összeomlás. Úgy vélem: „önsorsrontó spirálba” kerültünk, ezért történhettek olykor érthetetlennek tetsző dolgok. Például hogy két öttusázó egymás után esett le a lóról. Pedig hírlik rólunk: lovas nemzet vagyunk. Persze sok múlik egyéb tényezőkön is, például mindössze tizenöt perc áll rendelkezésükre, hogy összeszokjanak a lóval.

Négy évvel ezelőtt is óriási volt a nyomás a sportolókon. Az athéni olimpián mégsem következett be ez az összeomlás.

Semmilyen elemzésből nem hagyható ki: felgyorsult a világ, és jönnek fel olyan kis országok versenyzői, akikről korábban hallani sem lehetett. Megnőtt a kvalifikációs folyamat jelentősége is. Egyes sportágakban – némi túlzással – lassan nehezebb az olimpiai részvételi jogot kiharcolni, mint nyerni. Vagy épp mindkettő nagyon nehéz. A birkózásban húsz kvalifikált versenyző közül tíz éremesélyes volt. Innen már egészen apró dolgokon múlt, kié lett az arany. De ettől még igaz: a négy évvel ezelőtti mentalitás ma már nem elég. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a régi idők dicsőségénél leragadni. Ez is mentális hiba: nem a múltból kell építkezni, a sebeket nyalogatni, csodára várni, hanem a jelenre összpontosítani. Ez érvényes szinte az egész magyar olimpiai szereplésre is. A koncentráció legfontosabb eleme a jelenben való feloldódás. Ha egy versenyző elkövet egy hibát, majd perceken át ezen rágódik, biztosan nem nyer. Csak ha nagyon gyorsan okul belőle, s túllép rajta.

Ha egyáltalán magát, és nem a pályát, az időjárást vagy a bírót okolja.

Normál szociálpszichológiai folyamat, hogy a sikereket saját érdemünkként könyveljük el, ugyanakkor a kudarcért külső tényezőket okolunk. Ez nyilvánvalóan sehová sem vezet. Fontos az is: a tudatos játékos képes szabályozni az érzelmi állapotát. Verseny közben is ki tud kerülni egy érzelmi hullámvölgyből. Sportpszichológiai szempontból példaértékű az amerikai sportolók viselkedése. Akkor is mosolyognak, ha semmi okuk nincs rá. Egyszerűen tudják: a felszíni jókedv pozitív belső folyamatot is elindít. Az alapvetően pesszimista lelki alkat is megmutatkozik a magyarok teljesítményében. De a sportpszichológia felkészült az etnikai eltérésekre. A tudomány egyik ága ezzel foglalkozik: összehasonlítja a különféle népek sajátos tulajdonságait. A magyarok esetében a pozitív gondolkodás tanítása pluszmunkát igényel. Ugyanakkor az élsportolók közé már csak olyanok kerülnek, akik pozitívan képesek saját magukról gondolkodni. Hogy egyetlen példát említsek: Cseh László hozzáállása nem marad el az amerikaiakétól.

Felteszem, óriási mentális erő kellett ahhoz, hogy Cseh László „elbírja” a helyzetet: két századmásodperc különbséggel lett második.

Pontosan. Cseh Laci teljesítménye kimagasló. Minden egyes nyilatkozatából az derül ki: az óriási nyomás ellenére – hiszen egyelőre egy nála jobb ellenfél mellett kell teljesítenie – folyamatosan elérendő s főleg reális célokat tűz ki maga elé. Az egyéni legjobbját akarta megjavítani, Európa-csúcsot dönteni, ha már a világrekord nem az övé. Mindig nagyon céltudatosan készül, és még látok benne fejlődési lehetőséget.

Az aranyérem nélküli első hét után megkezdődött a nyilatkozatháború. Rossz felkészülési körülményeket, gazdasági-politikai válságot láttattak magyar szakértők a kudarc hátterében.

Valóban komoly hézagok vannak a támogatási rendszerben. Amit én is a hírekből tudok: előfordul, hogy beázik a sportcsarnok, ahol a csapatok olimpiára készülnek, a csónakházakat a versenyzők próbálják toldozni-foldozni, s még pihenőhelyiség sincsen. Másrészt: teljesen abszurd, hogy a sportolók sok esetben csak úgy vehetnek részt a kvalifikációs versenyeken, ha kifizetik az útiköltséget. Így sokan el sem jutnak a pontszerző nagy versenyek mindegyikére. Kisebb, olcsóbb versenyeken indulnak, eleve hátrányból kezdenek az olimpián. A feszültségekkel teli felkészülés aztán rányomja a bélyegét a versenyzésre is. Az emlékezet állapotfüggő: a megmérettetés alatt a tudattalanból előjön az az érzelmi hangulat, ami a felkészülést jellemezte. De ismétlem: nem foghatjuk kizárólag a rossz külső körülményekre a sikertelenséget.

Sokan úgy vélik, a magyar olimpiai sport másik nagy problémája, hogy a nagy öregekre épít. Akadozik az utánpótlás.

Ennek demográfiai okai is vannak. A nagy létszámú nemzetek óriási előnye, hogy a nagy számok törvénye alapján biztosan születnek sportolótehetségek. Nálunk szűkebb körből lehet csak válogatni, és a kevés tehetséges gyereket egymás elől halásszák el az egyesületek. Gond az is, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű családok „szükségleti hierarchiája” csúcsán az étkezés áll. Így pedig nem foglalkoznak azzal, hogy sportoljon a gyerek. Ha mégis törődnek ezzel, sok esetben azért, hogy sikeres versenyzőként majd eltartsa a családot. Mentális hiba az is, ha valaki nem a képességei alapján választ sportágat, hanem azt nézi: hol kaphat több pénzt. Sokan csak az út elejét és végét látják, a közte lévő hosszú, küzdelmes szakaszt nem.

Akkor mégis, hogyan lehet motiválni a fiatalokat?

Pozitív példaképekkel. Egy-egy sikeres szereplés után megnő a sportolni vágyó fiatalok száma. Az élsport negatív hatásai eltörpülnek a népszerűsítő erő mellett. A sport semmihez sem hasonlítható élményt ad a gyereknek. És hát melyikük ne szeretne olimpiai bajnok kenus vagy vízilabdázó lenni?