Véletlenül diplomata?

Egy rokonának kisvendéglője volt a Nagykörúton, átellenben a lakásukkal, amelyben a hajdani sportfeleség három gyermeküket nevelte. A bisztró (nevezzük így) finom koszttal és elviselhető árakkal kecsegtetett. Megfizethetetlenek csak az ő történetei voltak két fogás között. Világutazó lett, családi ereklye töltőtollával, rádiós mikrofonjával, később diplomatatáskával. Most, hogy egy hegyi utcácska lombok rejtette kaputelefonján újra hallom csengő baritonját megannyi év után, csak csodálkozom, hogy az mit sem változott. Tudom, anyai örökség, az asszonytól, aki operaénekesnek készült.

Szabadjegy

Apja a francia ősök ellenére a honi Svábenlánd Solymárán született, és gyakran váltott át édesanyjával németre, hogy a fia ne értse. Csakhogy ő ebből is tanult, de még inkább a minden nyári utazásból. A MÁV-főtiszt édesapa az egész családra érvényes szabadjegyével ugyanis olcsóbb nyaralást biztosított egy balatoninál az alpesi Gasthausban vagy az adriai albergóban. Jött ezek mellé Újpest kitűnő Könyves Kálmán Gimnáziuma az olasszal, majd a franciával, később az angollal, úgyhogy a matúra idejére a magyaron kívül már négynyelvű lett. A tanulmányi versenyek s a Pázmány jogi karának stipendiumai még külön tanulmányutakat is fialtak.

Érlelődött ezek közben az a képessége, hogy pallérozott, szép magyar beszédéből gyorsan tudjon átkapcsolni egy másik nyelvre. Értékelték ezt a Sándor utcában is a bemondótoborzások évadján, a háború előtti években ugyanis a Rádió Budapest műsorzárás előtt angolul, németül és franciául is mondott híreket. (1940 után az angol elmaradt.) Két tucat jelentkező közül csak ő felelt meg, sőt, próbaidejének kitöltése után már a riportkészítésbe is belekóstolhatott.

Reménykedések közt élte meg a Horthy-proklamációt ott, a Sándor utcai mikrofonok világában, de amikor Tavaszy Sándor kollégájának már Beregffy vezérezredest kellett Budapestre hívnia, a kapuőrséget meg épp leváltotta egy nyilas-karszalagos, érezte, itt a lelépés ideje. A beteglap csak öt napot ért, a hatodikon jött a behívó. Randé Jenő karpaszományos honvéd új kalandok közé került. Olyanokba, mint a Tizedes meg a Budapesti tavasz katonái, néha Švejk volt, akit monarchikus módon vezettek és megvezettek, de soknyelvűsége mindig úrrá lett a kríziseken. ’45 közepén már ők őrzik az őket foglyul ejtő amerikaiakat.

Hazatérésével még eléri a Magyar Rádió recsegő-ropogó újraindulását, új feladatok, új kihívások várják, Skoff Elza, Natter Gitta és a többi régi bemondó mellett. Aztán évek múlva véletlenül egy főember mellé kerül a pagodában, aki megkérdezi, hogy tud-e angolul. „Hát, nem tudnak eladni” – szerénykedik, a rádió mégis eladja. 1957 és ’60 között négyszer utazik ki New Yorkba, hogy az ENSZ-ből tudósítson, majd három évre londoni tudósító. Külhoni tudósításait azonban megelőzi az a pár kritikus nap, amelyet a Parlament „főemeletén” tölt, amikor egy forgatóval, egy műszerésszel és egy gépírónővel ők képezik a Magyar Rádiót. Mindaz, ami ott Nagy Imre, Tildy és Bibó szavaiból átkerült a mikrofonjába, olyan maradandó emlék, amelyre nincs törlőfej, kopás vagy amnézia.

Az ENSZ-palotában, de főleg a hosszú utazásokon (néha hajóval) érlelődnek a külügyes kapcsolatok. Mindenkivel szót értett, elegáns fellépései minden ajtót megnyitottak előtte. Ám tanul ellenkezést is. Hazatérte után új funkció várja: próbálja meg korszerűsíteni a tévé aktuális adásait. Négy évig próbálja, aztán feladja. A mikrofonfegyver letételének híre „véletlenül” átkel a Dunán, mintha a Bem rakpart erre a pillanatra várt volna. Lecsapnak rá. Megteszik a KÜM sajtófőnökévé, ő pedig kidolgozza a nyílt tájékoztatók rendjét. S ha már beletanul a diplomáciába, kipróbálják misszióvezetőnek is. Négy év Kairó – egy háború tapasztalataival –, majd csaknem kétszer négy év Bécsben. Puja miniszter azt mondja neki: addig marad, amíg akar.

A nyolcadik év 1985-tel és felmentésével kezdődik. Már más a miniszter. Főtitkár kell a Magyarok Világszövetségének élére.

Nincs nyugta

Végre itthon, mondja, és beleveti magát az új munkába. Öt évig csinálja, mondhatni, közmegelégedésre, csaknem hetvenéves, amikor nyugdíjba vonul. De itt sincs nyugta. Írni kezd, rovata lesz az Axel Springer-féle rádiós magazinban, majd a könyvek következnek.

E tizenhét kötet felemlítése jó alkalom, hogy visszatérjünk vesszőparipájához, ahhoz ugyanis, hogy az élet véletlenek sorozata.

A Praterban

Katonakorában például elvétette a kijelölt bunkerkörlet bejáratát, és abba húzódott be, amelyik egyedül élte túl az éjszakai bombatámadást. Véletlen volt az is, hogy lekéste később azt a légi járatot, amely az Atlanti hullámsírjában végezte. Mostanság pedig – és ez sem volt megszervezve – egy cukrászdában összefutott könyvesbeli osztálytársával, Szepesi Györggyel, a gimnázium kosárcsapatának másik erősségével. Visszaemlékeztek arra, hogy együtt voltak ők a háború utáni első osztrák–magyar rangadón. Egyikük mint műsorközlő, másikuk mint közvetítő. Aztán eltelt harminc év, és a Prater díszpáholyában a bécsi magyar követ fogadta az MLSZ elnökét.

Nem tudható, hogy a Bem rakpart ma karrierdiplomatának tartja-e Randét, de az biztos, hogy diplomáciai csúcsteljesítménye jószerivel már a CD-pályán kívüli. Mint egykori kairói nagykövet jól látta, hogy a térség nyugalmának egyik alapvetése az Izraellel való béke. Megpróbált hát a sokáig tartó mosolyszüneten túllépni a Magyarok Világszövetségének főtitkáraként is. Tel-avivi utazását először lefújta a KÜM. Csak amikor új szelek fújtak a Duna-parti Fehér Ház felől, akkor közölte Várkonyi miniszter, hogy most már el lehet fogadni a Rónai-féle invitációt. (Rónai András a Valahol Európában gyermekszereplőjéből lett harminc év után a tel-avivi Nemzeti Színház igazgatója, ugyanakkor tekintélyes vezetője a magyar óhazával való kapcsolatrendezésre alakult szervezetnek.)

Rónai a maga kapcsolatrendszerével készítette elő azt a tárgyalássorozatot, amelyet Randé doktor hivatalos megbízólevél híján csupán tapasztalati érvgyűjteményére hagyatkozva abszolvált a telavivi külügyesekkel. A többnapos kulturális program szentföldi díszletei között nemcsak az ezeréves múlt került szóba, hanem a jövő is, amely nem nélkülözheti a két állam diplomáciai kapcsolatait. A hivatalos külügyérek később mindkét oldalon úgy tettek, mintha mit sem tudnának Randé küldetéséről, mindaddig, amíg a pozíciópapírokból végleges megállapodás nem lett. Követte ezt a tárgyalássorozatot a „rendezés” utáni első hivatalos meghívás, amikor Randé Jenőt immár a visszaállított kapcsolatok után fogadhatta a hivatalos Tel-Aviv.

Ám hogy egy közkeletű példával zárhassam a véletlenek sorozatát, érdemes 1961 Bécséhez – a Kennedy–Hruscsov-találkozóhoz – visszakanyarodnunk. Nemcsak az MTV, de a nagy hírű NBC is megfeledkezett arról, hogy a schönbrunni koncertre közvetítőt jelöljön ki. A Londonból amúgy is a helyszínre vezényelt rádiótudósító Randé Jenő vette is a diszpozíciót, és felkészült. Nem így a szomszéd közvetítőkabin amerikánusa, akit nem tudni, honnan riasztottak oda. Fejcsóválva kérdezte a programmal hadonászva: „Kolléga úr, az ördögbe is, nem tudja véletlenül, ki az a Mozart?” Randé kész volt a segítségre, sőt súgott magáról a műről és a hely szelleméről is.

Az NBC-s végül úgy megdicsőült, hogy meghívta Randét egy italra a Sacherbe. Az amerikai sajtóstáb törzsszállásán Salinger, a Fehér Ház sajtófőnöke épp a legfrissebb információkkal látta el övéit. A még mindig hálás kolléga pedig nem leplezte le a véletlenül jelen lévő magyar tudósítót, aki így első kézből értesülhetett Kennedy elégedetlenségéről és éles fellépéséről Berlin ügyében. Ellentétben a hurráoptimizmusban fogant magyar tudósításokkal, Randé már veszélygócnak minősítette 1961 NDK-ját. Két héttel később fel is húzták a berlini falat. Ez nem volt véletlen, legfeljebb a részvétel Pierre Salinger infóján.

Nem véletlen továbbá, hogy most, a születésnapi asztalon sűrűn cseng a telefon, és gyűlnek a gratulációk írásban is. Köztük egy Orbán Viktor aláírásával. Az időseket köszöntő és jutalmazó gesztust még az előző kormány hozta.