Város a város mélyén

A Klauzál tér és a Csányi utca sarkán a zöldséges is művészetbarát. Interaktív minitárlatot működtet, a boltocska a Lumen névre hallgat, és a biogyökerek, lekvárok mellett könyvet, prospektust, albumot is árul. Egy ötletes fotós levéltári kutatások, nyilvántartások, listák alapján begyűjtötte és lefényképezte a pesti házakat, ahol valaha ügynöklakás üzemelt. Szép, rendes, pesti házak, dohos udvarok, odaát, a Margit körúton egyszerre három is, kettő mindjárt a Mechwart liget mellett, hogy rálátásuk legyen a politikai térre.
Gyanakodva forgatom a puritán albumot, címek és kapualjak, nincs-e közöttük a Fürst–Katona-sarok, mégiscsak laktunk ott egy évig, de nincs. Mellesleg a titkos T és K lakások listája néha változott, ha már feltűnő volt a mozgás. Ám volt egy stratégiai szempont: központi helyen kellett lenniük. Az Andrássy út körzete (s persze Lipótváros, Újlipótváros) a kultúra és az államigazgatás centrális köreként ilyen. De hogy ki és miért járkált fel az Attila út 117.-be, rejtély. Jelenleg én járkálok oda, gyógyászati céllal. És már benne is vagyunk az ügynökkatyvaszban, amelytől húsz éve nem szabadulhatunk.
Fagy van, ám kisüt a nap, a Klauzál sárgás hólében ázik. Az ügynöktárlat látogatói két nagy csoportra oszlanak: a fiatal, hátizsákos generációra (ami elhangzik, nekik már kínai) és a „hangsúlyozottan korosakra”, akik újra akarnak mindent hallani. Pótvizsgáznak.
Hogy a politika milyen alapon szelektál a történelem terei között, rejtély. A Klauzál erre jó példa. Holokauszt-emlékhely több van, amelynek konkrét köze nincs az eseményhez. A Klauzálon kis huszárfigura áll (mit keres ott szegény?), negyvennyolcas, miközben a terjedelmes téren, a hajdani gettó közepén működött Budapest legnagyobb tömegsírja, jó két hektáron. Igaz, az összetétel vegyes volt, mindenkit ide hantoltak, akit az ostrom alatt hoztak, akár óvóhelyen halt meg, akár éhen veszett, akár kivégezték, a Duna vetette ki, vagy szívrohamban hunyt el. Így rétegződnek egymásra a történelem talajszelvényei.
Merker Dávid szociológus, a túravezető innen, az ostromtól indít (valahol ez is a történet része, előjáték), és a III/III vázlatos ismertetésénél köt ki. Hogy ez szakmaikarrier-zsákutca volt, innen maximum nyugdíjba lehetett menni, hogy itt koncentrálódott a tartótiszti és hálózati proletariátus. (Harangozó Szilveszter, Aczél bizalmasa, a szolgálatok állócsillaga nagy kivétel.) De ki lát ma már bele ebbe? Ha valaki kémelhárítóként (III/II) küzdött a CIA-vel, az feltételezett valamiféle rangot, nyelvismeretet, önigazolást. Ám milyen munka lehetett a nyugdíjas magyar nótagyűjtő bácsit becserkészni, aki levélben bíráló megjegyzést tett a szovjet nótakultúrára? Miféle győzelem az akció végén lecsapni, és rábizonyítani, hogy engedély nélkül vette igénybe a MÁV Művelődési Házat, ahol nótákat énekelgetett?
Az egyik káder karrierje a Klauzál téren tört derékba. A padon rendőr érte tetten „homoszexuális viszony lefolytatása közben”. Pártfegyelmi lett belőle. A jegyzőkönyv szövege érdekes. Ilyen kérdések állnak benne: „Miért nem fordult problémájával a párthoz?” „Miért nem kezeltette magát?” „Ön szerint ez összeegyeztethető a szocialista erkölccsel?” A szakember hiába dolgozott ’45 óta az állambiztonságnál, leszerelték.
Átgázolunk a Klauzál téri csarnokon. A Fészek Klub is megkopott, az ólomüveg, a csővázas fotel a régi. De ki járna ide? Celebnép ülne be Hofi, Latinovits, Szendrő József, Zsüti helyére? Egy Alekosz? Nyuszómuszó? Kiszel Tünde? Totya, a reklámfutballista? A Fészek azért volt stratégiai pont, mert egy ’66-os politikai bizottsági határozat szerint a „belső ellenség” elleni küzdelem fő területe „a kultúrpolitika lesz”. Ez el lett döntve, s így történt, az ellenség a Kertész utcában aktivizálta magát.
A Kürt utcai pinceablak, amelyen át Kőszeg menekült, még megvan. A hetvenes évek végén eladóként az Erkel Könyvesboltban dolgozott. A korszak, ahogy a fotókon látható, a „provokatív követés” időszaka volt. A közelben ugrott be Kőszeg Rajk Wartburgjába, amelynek hátsó ablakából Demszky fotózta a nyomába eredő díszkíséretet. A képeket bevitték a rendőrségre, mondván, így zaklatnak egy békés állampolgárt, szabad emberként joga van a védelemhez. Érdekes epizód, hogy amikor Kőszeg illemhelyre kéredzkedett, a zavart rendőr ráripakodott: „Itt marad.” Alig lehetett megértetni vele, hogy Kőszeg ezúttal nem őrizetes, hanem panaszos.
A Kalákának emléktáblája van 2011 óta. Pár méterre az Írók Boltjától (Japán kávéház) alakult az Andrássy 41.-ben. A hetvenes évek elején „Subások” fedőnéven folyt a táncházak világában felderítő művelet. Miért táncolnak, kinek táncolnak? Miért táncolnak át Romániába? Kivel táncolnak odaát? Nehéz volt fogást találni rajtuk. Mi van abban, ha valaki táncol? Az állambiztonság megütközését jelzi a feljegyzések zaklatott tónusa. Romhányi Mihály főhadnagy jelenti a tmb-vel folytatott munkamegbeszélés eredményét: „A klub műsorán tmb-nk egy alkalommal vett részt. Zenei felkészültsége nem kielégítő, így nem tudott tájékoztatást adni a műsorról, ennek ellenére jól megközelítette Sebő–Halmos és Regős együttesek zenei stílusát.” Az elöljáró idegesen válaszol: „Romhányi elvtárs! Minket nem a zenei stílus érdekel, hanem az ott elhangzó szöveg... és Sebőék politikai véleménye. Piernek... ilyen irányú feladattervet kell kidolgoznia. Benjámin őrnagy.”
Beborul, csikorgó a hideg, a Radnóti Színház fölött az egyik ablak titkok tudója, ott állítólag T lakás volt. Bámulunk is erősen fölfelé, bele a semmibe. A lakásban sok minden nem történhetett. Leírtak néhány fontosabb sort, megvitattak egy kéziratrészletet, gazdát cserélt néhány szerelmi pletyka.
Az ügynöklakások funkciója az ötvenes években gyakran változott. Egyiket-másikat lezárták, hanyagolták, magáncélokra is használták. Péter Gábor barátnője is egy használaton kívüli ügynöklakásban lakott. ’56 után, amikor Kádár átszerveztette az állambiztonságot, a lakásrendszer is változott. A K – konspirált – lakás állami használatban állt. Egy lakáshoz hat feljáró ügynök is tartozott. A T – találkozási – lakásnak volt megbízható civil lakója, aki néha átadta a terepet. A szakma a T lakásokat kedvelte jobban. A K lakásnál gyanús lehetett, hogy ki fizeti a számlát, idővel híre mehetett, ahogy a legendás vicc utal rá. („Ja, maga a kém Kohnt keresi, az fölöttünk lakik.”) A lépcsőházban bóklászó figurák a házmesterrel találkozva többnyire azt állították, újságírók, filmesek. Csakhogy a házmester dolga is az volt, hogy jelentse, ha sok az újságíró, a filmes. Így mindenki mindenkit figyelt, jelentések és ellenjelentések mentek.
Az operaház igazi politikai csatatér. Állami vezetők nemzedékei tűntek fel (és el) a páholyokban Rákosi Mátyástól Orbán Viktorig. És itt nőtték ki magukat az ügynök- és a tartószakma szólistái, kóristái és virtuózai. A zene nemzetközi nyelv, minden taktus diplomáciai üzenet. A homlokzat zeneszerző-szobrocskái rendszerről rendszerre cserélődnek. Negyvenöt után „keletiesebbé” tették a panteont. Leemeltek pár nyugati klasszikust, kiemeltek oroszokat, cseheket. Alulnézetből alig látszik az egész, mégis mekkora jelentősége van. Ahogy a szolgálatnak is fontos lehetett, hogy hatalmas apparátussal, tengernyi munkával felderítsék, miért kapott az egyik alkalmazott Nyugatról ajakrúzst, pezsgőt és csokit. A tmb-nek a célszemély pedikűrösének bizalmába férkőzve kellett informálódnia, amíg be nem bizonyosodott, a repi pezsgő repi jegyekért járt.
Téblábolunk a januári fagyban: a sarokházon puritán mészkőtábla, az utolsó „Népköztársaság útja” felirat. Valahogy itt maradt, ahogy valami mindig itt marad.
Ügynöksétánk végére értünk. Búcsúzóul dekonspiráljuk magunkat: bemutatkozunk, és feloszlunk. Ahol jártunk, város a város mélyén, már alig látni, mégis létezik.