Valami nagyon nincs rendben

– Amikor néhány évvel ezelőtt meghalt a nagybátyám, anyám hívott, hogy talált nála pár személyes papírt. Az egyiken az állt, nagyapám bátyja magas rangú náci tiszt volt egy kisvárosban. Talált egy Adolf Hitlernek szóló levelet is a harmincas évekből, amelyben felajánlotta a Führernek, legyen a helység díszpolgára, aki ezt örömmel vállalta is – kezdi történetét a német Bärbel Pfeiffer, két kislány édesanyja.
Az Európai Unió által támogatott Aktív Európai Emlékezet Program résztvevőjeként járt a közelmúltban Budapesten, a Radnóti Miklós Gimnáziumban. Egyike azoknak a „náciunokáknak”, akiknek a felmenői részt vállaltak a tömeges kivégzésekben. Bärbel a Radnótiban beszélt családi múltjáról – jelen lévő holokauszttúlélőknek, a konferencia több száz magyar és külföldi, zsidó és nem zsidó, hívő és ateista, keresztény és nem keresztény résztvevőjének.

Véget nem érő történetek, borzalmak, szenvedés. Nem feledés, sírás és megint sírás.

Egy németországi protestáns gyülekezet lelkészének, Jobst Bittner közösségének tagjai együtt tárták fel családjuk háborús múltját, így derült fény nagyszüleik szörnyű bűneire. Évek óta együtt járják Közép-Európa országait, Csehországot, Szlovákiát, Lengyelországot, hogy „megvallják” bűneiket, és bocsánatot kérjenek az áldozatoktól és leszármazottaiktól.

A budapesti „gyónás” után beszélgettünk Bärbellel.

– Anyai nagyapámról annyit lehetett tudni, hogy egy tankokat gyártó üzemben dolgozott, sok fotó maradt róla Wehrmacht- és SS-egyenruhában – mondja Bärbel. – Egyszer a kezembe kerültek egy Auschwitzot megjárt zsidó emlékiratai, amelyben egy tankgyárról ír: a borzalmas körülményekről, arról, hogy az SS-felügyelők folyamatosan ütötték-verték őket. Fokozatosan állt össze előttem a mozaik: a nagyapám egyszerű tankgyári munkásból SS-felügyelővé lépett elő. Sokkolt a dolog.

Elcsuklik a hangja.

– Minden alkalommal sírok, amikor erről beszélek. Tudtam ugyanis, hogy nagyapám szíjjal verte édesanyámat, és ha ezt a saját gyerekével meg tudta tenni, bele se merek gondolni, mit művelhetett a zsidókkal. Emlékszem, vitt haza ékszereket, amelyeket nyilván tőlük vett el.

Aztán feltette magának a kérdést: és az apja édesapja mit tett a háborúban?

– Annyit tudtam, hogy a tuberkulózisa miatt nem volt katona. Amikor apám egy idős hölggyel beszélve rákérdezett nagyapám háborús múltjára, a nő elcsodálkozott: „Hát te nem tudod?” Kiderült, ő szerelte az elektromos hálózatot, és vezette a magasfeszültséget a tizenkét kilométeres villanyvezetékbe az auschwitzi táborban. És ő alakította ki azt a vezetékrendszert is, amelyen a Zyklon–B áramlott a megsemmisítésre szolgáló gázkamrákba. És ő tervezte a birkenaui vasúti rámpát.

Elcsuklik a hangja. És már azt meséli, hogy amikor az anyák hetek múlva újra látták gyerekeiket, akikkel Mengele kísérletezett, annyira sokkolta őket a látvány, hogy belerohantak a magasfeszültségű vezetékbe.
Zokog.

– Borzasztó lelkiismeret-furdalásom van. Nem tudok megbékélni vele. Az idős hölgytől azt is megtudtuk, Auschwitz után nagyapám megfenyegette a túlélőket, hogy az ott történtekről senkinek nem beszélhetnek, különben újra megtörténik velük, ami ott.
Bár Bärbel hároméves volt, amikor anyai nagyapja meghalt, s akkor már az apai felmenő sem élt, azt mondja, a történtek kihúzták a lába alól a talajt.

– Elutaztam Auschwitzba, és kértem Jézus bocsánatát, bár ma is úgy érzem, a családom által elkövetett bűnökre nincs mentség. Mindez a szüleimet is megviselte. Apám már rákbetegen, tolószékesen elutazott anyámmal Izraelbe. Az volt a leghőbb vágya, hogy ott kérjen bocsánatot.

A zsidók odamentek hozzá, és megölelték. Azt mondták, hogy amikor a szemébe néznek, tudják, vannak más németek is, mint a „régiek”, és szíves-örömest megbocsátanak. A szüleim hazatértek, apám négy nap múlva meghalt. Büszke vagyok rá.
A budapesti rendezvényen a „nácik unokáinak” bocsánatkérése után Bittner arra kérte a jelenlévőket: akinek a családjában él antiszemitizmus, vagy esetleg ő maga előítéletes a zsidókkal szemben, de most ráébredt, hibát követett el, és szeretné ezt nyíltan megvallani, beszéljen. Négyen tettek így.

– Éreztem, nincs mese, fel kell állom. Hunyorogtam hátra, megteszi-e még valaki, tartottam a helyzettől – ez már Gabi története. – Nehéz volt. Utána odamentem az áldozatokhoz, váltottunk pár szót, megölelgettük egymást, sírtunk. Ha anyukám hírét venné, mi történt, nem értené. Sokat kellene beszélgetnem vele erről. De még nem jutottunk odáig.

Néhány héttel az esemény után az egyik holokauszttúlélő lakásán találkozunk a program szervezőivel és Gabival, aki nem adja teljes nevét. Azt mondja, ha a rokonai meglátnák az újságban, „kinyírnák”.

– A családban erős az antiszemitizmus, főleg apám részéről, pedig nemigen ismertünk zsidót. Nincsenek is valós érveik ellenük, csak rengeteg indulatuk. Apám 1944-ben született, épphogy megélte a második világháborút. Ha szidni kellett valakit, ha történt valami a politikában, mindig a zsidók kerültek terítékre. A hátterét nem kérdeztem soha, az oka mindig is érthetetlen volt, a család pedig csak hümmögött.

Gabi hívő, tizenöt évesen tért meg, húszévesen teológiát kezdett tanulni.

– Találkoztam Jézussal, és amikor felfogtam, hogy zsidó volt, éreztem: a családi zsidózás nem vállalható tovább, ellent kell mondani. Apámmal rengeteget konfrontálódtam, de nem tudtam meggyőzni. Semmi nem változott.

– Nagy probléma, hogy nem értjük, miként dolgozhatnánk fel az előző nemzedékek tetteit, azok következményeit, az értékrendjét és traumáit – jegyzi meg Simonyi Andrea, a budapesti rendezvény egyik szervezője. – Sem az elhallgatás, sem a vádaskodás nem vezet előre. Nincs folytonosság, mert nincs közös értékrend, még akkor sem, ha kereszténynek mondjuk magunkat. Ez pedig válaszért kiált!

– Mindez a keresztény Európában, a kereszténynek mondott Magyarországon, „Mária országában” történt. A németekkel együttműködve a magyar hatóságok társtettesként hajtották végre a jogfosztást, kifosztást, gettósítást, bevagonírozást. Utólag egyesek azt állítják, erről mi nem tehetünk, nem vagyunk felelősek, hisz megszálltak bennünket is. Igen ám, de volt saját kormányunk, parlamentünk, közigazgatásunk, végrehajtó szervezeteink, amelyek precízen és aktívan végezték a „dolgukat”. Volt kormányzónk, Horthy sem mondott le, a helyén maradt – jegyzi meg Bánki Miklós, a program másik szervezője.

Gabi, aki katolikus, azt mondja: – Az egyház felső szintjein nincs antiszemitizmus, II. János Pál pápa bocsánatot kért, de ez a hozzáállás nem ér le az emberekhez. Pedig többször hivatalosan is megfogalmazták, hogy véget kell vetni az antijudaizmusnak. Sok keresztény számára a kérdés abban merül ki, hogy ő nem zsidó. És ettől már keresztény.

Egy túlélő, Julika néni hallgatja a beszélgetést.

– Hétévesen kerültem a Teleki Pál utca 16.-ba, egy nyilasházba. Több mint száz gyerek halt ott meg, a holttesteket vesszőkosárban vitték el. Mindennap azt hallgattuk, hogy belelőnek minket a Dunába. Anyámtól 1944 elején választottak el, őt és a tizenegy éves nővéremet bevagonírozták. Egyik sem jött vissza. 1944-ben is rengeteg rendes ember volt, akitől kenyeret, élelmet kaptunk, próbáltak megmenteni minket. A magyarok nem antiszemiták, a politika gerjeszti bennük most is ezt. És gyűlöletben nincs megbocsátás.

Császár József is felállt bocsánatot kérni a Radnótiban. A hatvanhárom éves férfi előbb szerszámkészítő volt, majd Nyíregyházán lett tűzoltó, míg 1983-ban Németországba emigrált. Ma egy gyülekezet nyugdíjas mindenese, ahogy mondja, „házmestere”.

– Segítettünk a náciknak, az állam félmillió magyar zsidót deportált, ez borzasztó bűn. Isten ezt számon kéri majd rajtunk. A testvéreim gyerekei harminc körüliek, és az ő körükben is bőven előfordulnak antiszemita gondolatok. Ha csak finoman rákérdezek, nem vitatkozva, azt válaszolják: minden bajt a zsidók okoznak. Ez megdöbbent, fogalmam sincs, honnan jöhet, hiszen a családomban nem volt szalonképes erről beszélni.

Valami nagyon nincs rendben.